Fiú vagy lány?<br/>

"A leánygyermek nem több a kiloccsant víznél" - tartja egy régi kínai mondás, de nem csak Ázsiában elterjedt ez a szemlélet.

Míg az ázsiai és afrikai országokban egy áhított nemű gyermek általában a boldogság zálogát jelenti, az általánosan elfogadott nézet szerint Európa és Észak-Amerika jóléti államaiban nincs igazán jól kivehető kedvezményezettség. A Max Planck Intézet demográfusa, Hilke Brockmann éppen arra vonatkozóan végzett egy széles körű vizsgálatot, hogy idővel és a szociális helyzettől függően hogyan változnak a gyermekek nemével kapcsolatos elvárások, már ha egyáltalán vannak ilyenek. Az egyesült Németország keleti és nyugati országrészében évtizedeken át fennálló eltérések kiváló terepet teremtettek a német kutatónő felméréséhez, amelynek végeredménye egyértelmű: a modernizáció nem semlegesíti a gyermek neme iránti elvárásokat.

"A leánygyermek nem több a kiloccsant víznél" - tartja egy régi kínai mondás, de nem csak Ázsiában elterjedt ez a szemlélet. Ismeretes, hogy Ázsia és Afrika társadalmaiban többnyire erős a családok fiúpreferenciája, mivel a férfiak a családfenntartók, és ők azok, akik felnőtt korukban anyagilag támogatják a szüleiket. Ez az oka annak, hogy sok család vállal újabb és újabb terhességet, amíg végre meg nem érkezik a várva várt fiú. Dél-Korea és Kína esete mutatja, hogy ezt a szokást még a kormányzatilag előírt születésszabályozás sem képes megváltoztatni: ott is csupán annyit értek el, hogy a hagyományos elvárásokat semmibe vevő rendelkezések miatt megnövekedett a leánymagzatok szelektív abortusza.

Az, hogy a fejlett európai és észak-amerikai államokban nem lehet általános érvényű előítéleteket kimutatni, néhány szakértőt arra a következtetésre vezetett, hogy valószínűleg ezekben a modern országokban valójában már nincsenek kitüntetett nemek, nincs akkora jelentősége az efféle elvárásoknak. Brockmannt azonban ez a nézet nem győzte meg, és a XX. század története során kimutatható változásokkal sikerült is alátámasztania véleményét. Az kétségtelen, hogy a modern államok szociális rendszere néhány hagyományos feladatot átvállal a fiúgyermekektől, jobban mondva a későbbi családfenntartóktól: a betegség, a munkanélküliség vagy az öregség mind jó példa erre. Ezzel magyarázható az a megfigyelés, hogy a lányok elfogadásának annál nagyobb az esélye, minél több szolgáltatást nyújt az állam, akár óvodák, akár kórházak és idősotthonok formájában, mivel ezen intézmények elősegítik a nők munkavállalását.

Brockmann majd hatezer 1892 és 1978 között született nőt vont be az elemzés alapját képező felmérésbe. Ezek a nők a század első felében inkább fiúgyermekre vágytak, olyannyira, hogy ha mindjárt az első gyermek fiú is lett, a testvér vállalásáig eltelt átlagos idő két évvel hosszabb volt, mint leánygyermek után. A második világháború után azonban ez megváltozott: míg Nyugat-Németországban egyformán értékesnek tartották a fiúkat és a lányokat, Kelet-Németországban egyértelműen előnybe kerültek a leánygyermekek. A magyarázatok között részben a gazdasági és szociális helyzetről kell említést tenni, és arról a hamis propagandáról, miszerint egy a nők aktív részvételét nagyban elősegítő, sőt azt ösztönző szocialista államban a leánygyermekből ugyanúgy válhat családfenntartó, mint a fiúgyermekekből.

(Élet és Tudomány)

Ajánló: