..., avagy miért egyeduralkodók atlétikában a fekete sportolók, és miért ódzkodunk attól, hogy erről beszéljünk?

Körülbelül így összegezhető Jon Entine amerikai újságíró közelmúltban megjelent könyvének témája, melyről a Nature még az olimpia kezdete előtt közölt kritikát. Íme!

A férfi 100 méteres síkfutás döntőjében a győztes valószínűleg tíz másodpercen belül ér célba. A győztes alighanem amerikai atléta lesz, esetleg trinidadi vagy brit. Akármelyikük is nyeri azonban az aranyérmet, egy biztos: fekete bőrű lesz. Az is nagyon valószínű persze, hogy a döntő résztvevői egytől egyig feketék lesznek, amint ez az elmúlt négy olimpián is történt. Azt is csaknem biztosra vehetjük, hogy - miként Atlantában is - minden futószámot 100-tól az 5000 méterig afrikai (származású) atléta nyer meg (azóta tudjuk, hogy pl. a 200 méteres síkfutás győztese óriási meglepetésre egy görög lett - a szerk.).

Mi állhat e mindent elsöprő feketeuralom mögött? - és most nem csupán atlétikáról van szó. Az amerikaifutball-játékosok 60 százaléka afro-amerikai, a kosárlabdázók között 80 százalék az arányuk, a palánk igazi sztárjátékosai között még magasabb, 95 százalék. A hagyományos liberális szemléletű válasz a kérdésre szociális tényezőket emel ki. A feketéket ezen érvelés szerint az hajtja a sportsikerek elérésére, hogy a rasszizmus kizárja őket sok más társadalmi tevékenységből. A rasszizmus motiváltabbá is teszi a feketéket a sporteredmények elérésében, mint a fehéreket.

Jon Entine elutasítja ezt mint politikai korrektséget. A liberális szemlélet, amint a Tabuban kifejti, csak elkendőzi az igazságot a feketék sportbeli dominanciájáról, mely szerinte nem más, mint hogy a feketék eleve futásra és ugrásra születtek. A legjobb hosszútávfutók nagy többsége kelet-afrikai, azon belül is kenyai, de legfőképpen egy kicsiny törzsből, a kalenjinből származnak. Entine több kutatási eredmény összevetéséből arra a következtetésre jut, hogy a kalenjin atléták azért olyan eredményesek a nagy kitartást követelő sportágakban, mert törékenyebb testalkatúak mint a fehérek, viszonylag hosszabb a lábuk, nagyobb a tüdőkapacitásuk, és az izomrostjaik szerkezete jobban hasznosítja az oxigént. Ezzel ellentétben a nyugat-afrikai származású (eredetű) atléták azért sikeresebbek az átlagnál az amerikai futballban, a kosárlabdában vagy a rövidtávfutásban, mert fizikailag a leginkább mezomorf felépítésűek, izomzatuk erősebb, szélesebb a mellkasuk, testük súlypontja magasabban van, csípőjük keskenyebb, plazma-tesztoszteron szintjük magasabb.



Marion Jones, aki három aranyat és két bronzot szerzett Sydneyben

Mondanunk sem kell, Entine könyvét kemény kritika fogadta. A legalapvetőbb problémának azt tartják, hogy Entine keveri a rasszbeli és populációs különbözőségeket. Az kétségtelen, hogy a génfrekvenciák az egyes populációk között eltérőek, így pl. egyes népcsoportok atlétikában tehetségesebbek másoknál. Ebből azonban még nem következik, hogy a feketék futásra születtek. Az emberiséget fel lehet osztani rasszokra, ahogyan meg is tesszük, bőrszín, antropológiai jellemzők alapján. De ugyanúgy feloszthatók az emberek pl. vércsoport, laktózérzékenység vagy bármilyen genetikai tényező szerint. Genetikailag mindegyik ugyanolyan kritériumnak felel meg, mint a bőrszín.

Entine szerint a kelet-afrikaiak természetes módon jobbak a kitartást igénylő sportágakban, a nyugat-afrikaiak az ugró- és a sprintszámokban, a fehérek pedig valahol a kettő között vannak. De ha a két nagy afrikai népcsoport az atlétikai spektrum két szélén helyezkedik el, miért soroljuk őket ugyanabba a rasszba, mely különbözik a fehérektől? Csupán azért, mondja, mert a rasszbeli különbségeket hagyományosan a bőrszín alapján fejezzük ki.

Miközben a nyugat-afrikai ősöktől származó észak-amerikai, karibi vagy nyugat-európai feketék sok sportágban kiemelkedők, a jelenlegi nyugat-afrikaiakról már korántsem mondhatjuk ugyanezt. Ez ellentmond annak, amit azon az alapon várhatnánk, hogy az atlétikus képességek döntően genetikai gyökerűek. Érdekes módon az egyesült államokbeli afro-amerikaiak átlagosan 30 százaléknyi "fehér génnel" rendelkeznek, ilyenképpen gyengébb atlétáknak kellene lenniük, mint a jelenlegi nyugat-afrikaiak. A valóság azonban ezzel éppen ellentétes.

Entine érvelése szerint a nyugat-afrikaiak testfelépítése kedvezőbb a fehérekénél az ugrószámokra. A magas-, a távol- és a hármasugrásban viszont a feketék messze nem egyeduralkodók, nem is szólva a rúdugrásról, mely futó- és ugróképességet egyaránt megkíván. Ez szinte tisztán fehér szám, akárcsak a diszkoszvetés vagy a gerelyhajítás.

Entine elméletében kétségkívül sok a rés. Végül is örökölhető az atlétikai tehetség? Kétségkívül igen. Vannak genetikai különbségek az egyes populációk között? Vannak. A nyugat-afrikai és kenyai atléták genetikailag futásra születtek? Talán. A feketék természetes módon jobb atléták mint a fehérek? Nem szükségképpen. Végül is hány afrikai pigmeust láttunk eddig olimpiai éremmel a nyakában?

(Természet Világa)

Ajánló:

Részletek a könyvből (angol nyelven), kritikák, elemzések, vélemények.