Újabb részletek a gyilkos kráterről<br/>

Újabb kutatási eredmények láttak napvilágot arról a 65 millió évvel ezelőtti kozmikus katasztrófáról, amely valószínűleg a kréta végi nagy fajkihalásért, többek között a dinoszauruszok pusztulásáért felelős.

A Texasi Egyetem (Austin, USA) kutatói a mexikói Chicxulub-krátert vizsgálták, minden eddiginél részletesebben. A krátert egy több kilométer átmérőjű kisbolygó vagy üstökösmag becsapódása hozta létre, 65 millió évvel ezelőtt. A katasztrófa közvetlen hatásai óriási erdőtüzekben és szökőárakban jelentkeztek, a tömeges fajkihaláshoz vezető események azonban lassabban következtek be. A kráterből kirobbant por és kőzetanyag szétoszlott a légkörben, s elsötétítette a Napot - úgynevezett becsapódási tél alakult ki. A növények pár hét alatt elpusztulhattak, így a táplálékláncok - a tengerekben is - összeomlottak. Végeredményben a fajok mintegy 40%-a halt ki, köztük a Föld akkori urai, a dinoszauruszok is.

A híres K-T (kréta-tercier) határ, amely a földtörténeti középidő utolsó időszakát, a krétát választja el az újidő első időszakától, a harmadidőszaktól. A K-T határon lerakódott vékony agyagos üledékek igen gazdagok az irídium nevű nehézfémben, amely a földkéregben igen ritka, viszont gyakori a meteoritokban

A Texasi Egyetem Geofizikai Intézete munkatársainak vezetésével nemzetközi kutatócsoport tanulmányozta a Yucatán-félszigeten és a Mexikói-öböl aljzatán lévő alakzatot, amelyet körülbelül 1000 méteres vastagságú üledék borít. A vizsgálatok fő célja az volt, hogy meghatározzák a kráter pontos méreteit, s feltérképezzék belső szerkezetét. A kutatók szeizmikus, gravitációs és mágneses méréseket végeztek.

A kutatások az első közvetlen bizonyítékot szolgáltatták arra, hogy valóban egy klasszikus meteoritkráterről van szó, méghozzá a legnagyobb típusból: olyan lépcsős peremhegyvidékekkel határolt medencéről, amelyek a Hold és a Vénusz esetében is a legnagyobb becsapódási alakzatoknak számítanak (jobbra a korábbi gravitációs mérések alapján előállított térhatású kép). A kráter átmérőjét most 200 kilométerben állapították meg, pontosítva a korábbi 180-300 kilométeres becsléseket.

A szerkezeti vizsgálatok alapján a becsapódás következtében egy körülbelül 12 kilométeres mélyedés keletkezett (a Mount Everest magassága "csak" 8848 méter!), amelyből legalább 18 köbkilométernyi kőzetanyag és por került a légkörbe. Az új eredmények szerint a gigantikus erejű becsapódás több mint 30 kilométer mélységig változtatta meg a földkéreg szerkezetét, vagyis gyakorlatilag az egész szárazföldi kérget átformálta. A becsapódáskor felszabadult energia egy 100 millió megatonnás nukleáris robbanás erejével volt egyenértékű (a hirosimai atombomba 15 kilotonnás volt).

Az újonnan telepített tenger alatti szeizmikus műszereknek köszönhetően a nagy becsapódási kráterekre jellemző központi csúcs természetét is sikerült jobban megismerni. Kiderült, hogy a kráter középső, körülbelül 30 kilométer átmérőjű területén egy kőzettömeg több mint 15 kilométert emelkedett a becsapódás, illetve a fedőrétegek hirtelen eltűnése miatt.

A "Gyilkos-kráter"-nek is nevezett alakzat újabb kutatási eredményei tehát megerősítik a feltételezést, mely szerint a krátert létrehozó kozmikus becsapódás kihalást előidéző esemény lehetett.

S. T.

Ajánló:

Az eredeti sajtóanyag a Texasi Egyetem honlapján. A Texasi Egyetem Geofizikai Intézetének beszámolója a kutatásokról. A kráter részletes bemutatása, számos képpel és ábrával kísérve.

Korábban:

1999. október 20. Lehet, hogy nem a sokat emlegetett meteoritbecsapódás miatt haltak ki a dinoszauruszok. Egy kínai kutató szerint a dinoszauruszok még több százezer évig éltek a becsapódás után, legalábbis Kína egyes részein. A Földnek nem kell összeütköznie egy üstökössel, hogy eltűnjön az itt élő fajok 40%-a. A láncfűrészek és a buldózerek is jól elvégzik ezt a munkát. Könnyen előfordulhat, hogy 10 millió év múlva úgy tekintenek vissza a 21. századra, mint egy nagy kihalási katasztrófára. A dinoszauruszok nem mutatnak fokozatos kihalást, mielőtt egy meteorit becsapódás végleg eltörölte volna őket az élet színpadáról. Erre a következtetésre jutott egy észak-amerikai kutató csoport néhány késői dinoszaurusz maradvány vizsgálata alapján. Nehezen hihető, de bolygónk folyamatos veszélynek van kitéve azon apró égitestek által, amelyek a Naprendszerben száguldozva bármikor becsapódhatnak a felszínbe. Tulajdonképpen csak tehetetlenül nézhetjük ezeket az eseményeket - már ha egyáltalán látjuk őket, mint ahogy az 2000. december 23-án hajnalban is történt.