A triász végén becsapódott égitest kipusztította a dinoszauruszok vetélytársait, így megnyílt előttük a lehetőség a felemelkedésre. A kréta végén már nem volt ilyen szerencséjük: akkor ők tűntek el a süllyesztőben.

A földtörténet egyik legnagyobb tömeges kihalása 200 millió évvel ezelőtt, a triász és a jura időszak határánál számos fajt eltörölt a Föld felszínéről, ugyanakkor elősegítette a dinoszauruszok uralomra jutását. Az egyik elképzelés szerint egy aszteorida vagy üstökösmag becsapódása okozta a "tömegszerencsétlenséget". A 65 millió évvel ezelőtti, kréta időszak végi becsapódás jól bizonyított, hiszen többek között már a becsapódási krátert is megnyugtatóan azonosították a Yucatán-félszigeten. Ez a becsapódás minden bizonnyal alapvető szerepet játszott a dinoszauruszok kihalásában, és lehetővé tette az emlősök felemelkedését.

Azt még nem tudjuk pontosan, hogy mi történt a triász végén, azt viszont már sikerült megfejteni, hogyan kezdődött az egész történet 250 millió évvel ezelőtt. A triászt megelőző perm időszak végén is egy hatalmas becsapódás idézte elő a földtörténet eddig ismert legnagyobb kihalását. A triász időszakban azután az evolúciós kísérletezések időszaka következett. Mintegy 230 millió évvel ezelőtt fejlődött ki az első dinoszaurusz a korábbi hüllőkből. Akkoriban azonban még számos egyéb állat versenyzett a dinoszauruszokkal. Másfajta hüllők, például hatalmas, félig vízi életmódot folytató krokodilszerű Leptosuchusok éltek az adott korban, de ismerünk félelmetes két lábon járó ragadozókat is a triász időszakból (pl. Postosuchus). Ezek mellett éltek nagy növényevő hüllők (pl. Desmatosuchus), valamint páncélozott négylábúak, vagy tehénszerű Therapsidák (pl. Placerias). A felsorolt csoportok mindegyike eltűnt a triász végén. A tengerekben még rosszabb volt a helyzet, hiszen a tengeri élőlények sokasága tűnt el. A triász-jura határnál kihaltak a dinoszauruszok vetélytársai, és az általuk uralt ökoszisztéma csak a jura elején jelent meg.

A Coelophysis a a későbbi hatalmas ragadozók, például a Tyrannosaurus előfutára volt a triász időszakban (Shiraishi Mineo rajza)

Bármi is történt a triász végén, ez nem befolyásolta a dínókat. Ha itt is egy kozmikus test okozta a kihalást - mint a kréta végén, amikor a dinoszauruszok eltűntek -, akkor azt kell feltételezni, hogy valamilyen tragikus véletlenszerűség irányítja a folyamatokat. Tekinthetjük ezt egy hatalmas földtörténeti lottónak: van, amikor bejön, és van, amikor nem. A triász végi dinoszauruszok egyetlen kivétellel nem voltak olyan óriások, mint a későbbi, jura és kréta időszaki utódaik. Az egyetlen nagy termetű állat a 6 méter hosszúságú, két lábon járó, hosszú nyakú növényevő, a Plateosaurus volt. Sokkal jellemzőbb és gyakoribb a triászban a Coelophysis (lásd az ábrán). A kis termetű, két lábon futó vadász a későbbi hatalmas ragadozók (pl. Allosaurus és Tyrannosaurus) előfutára volt. Néhány jól ismert forma (pl. az Apatosaurus, az Allosaurus és a Stegosaurus) még nem is volt jelen a triászban, csak jóval a versenytársak kiiktatása után jelentek meg. Sokáig azt hitték, hogy a triász végi kihalás oka az éghajlatban és a tengerszintben bekövetkező folyamatos és lassú változás volt. A legújabb kutatások szerint viszont a kihalás hirtelen történt. A szénizotópos vizsgálatok azt mutatják, hogy a tengeri plankton-populációk nagyon gyorsan omlottak össze a triász-jura határnál.

Az egyéb lehetséges okok közé tartozik a jelentős vulkáni tevékenység, ami nagy mennyiségű gázt juttatott az atmoszférába és globális méretű éghajlatváltozásokat okozott. A harmadik lehetőség egy közeli szupernóva-robbanás, ami "elfújta" a Földet védelmező ózonréteget. Sokan azonban amellett törnek lándzsát, hogy extraterresztrikus becsapódás idézte elő a globális ökológiai krízist a triász végén is. Egyesek úgy vélik, hogy a Kanadában található Manicouagan-kráter (balra) lehetett a becsapódás helyszíne. A legújabb kutatások azonban kimutatták, hogy a kráter kora körülbelül 214 millió év, vagyis ez az esemény 14 millió évvel a tömeges kihalások előtt történt. A becsapódási elmélet legkitartóbb hívei azonban erre azt válaszolják, hogy a helyszínen található nagyon ősi kőzetek "bolondították meg" a műszereket, mivel már eredetileg is rendkívül sok radioaktív anyag volt a több mint 2 milliárd éves kőzetekben, és így a valódinál nagyobb becsapódási kort mutatnak a műszerek. Emellett szól, hogy 214 millió évnél még egy enyhe kis kihalást sem ismerünk, ami a kráter méretei mellett igencsak meglepő.

A becsapódások jellemző kísérő jelensége az ún. sokkolt kvarcok jelenléte. Ezek a jellegzetes kvarckristályok olyan repedéseket tartalmaznak, amelyek a rövid idő alatt kifejtett hatalmas nyomás eredményeképpen jönnek létre. Ilyen kristályok kizárólag extraterresztrikus becsapódási helyeken, nukleáris robbantások helyszínein és magas nyomású laboratóriumi kísérletek során jönnek létre. A triász-jura határ környékén lerakódott rétegekben Olaszországban találtak ilyen szemcséket, és jelenleg vizsgálják a kanadai Queen Charlotte-szigetek kőzeteit. A kutatók szerint becsapódás mellett szól az is, hogy a triász és a jura határán lerakódott rétegekben nagyon sok a páfrányspóra és pollen. A páfrányokra jellemző, hogy az elemi csapások által sújtott területeket rendkívül gyorsan újra benépesítik. Ezért a nagy gyakoriságuk arra utalhat, hogy a becsapódás által megtizedelt erdők helyén nagy területeket foglalhattak el a páfrányok a jura elején.

A kutatások tovább folynak ebben az izgalmas kérdésben. Ha tényleg becsapódás történt a triász végén, akkor elmondhatjuk, hogy a dinoszauruszoknak nagy szerencséje volt ennél az esetnél. De az ősmaradványok tanúsága szerint ekkor el is használták az összes szerencséjüket, hiszen a kréta végén bekövetkező esetnél már nem volt menekvés számukra.

Dulai Alfréd