Mire jó egy múzeum? Az esztétikai élmények mellett nagy esélyünk van, hogy más érzéki benyomások is várjanak ránk.

Itália földjén a múzeumok ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolnak a polgárokra. A Római Pszichológiai Intézet tavaly júniusban végzett vizsgálata szerint, amely 2000 múzeumlátogatóra terjedt ki, a múzeumba járók 20 százaléka kezdett "erotikus kalandba" valamely múzeumban. A vizsgálatnak azt is sikerült kimutatnia, hogy egy Caravaggio-festmény vagy egy görög szobor szexuális szempontból nagyobb hatást gyakorol a közönségre, mint mondjuk egy Tiepolo- vagy Veronese-mű. A szakértők összeállították azon olasz múzeumok slágerlistáját, amelyek a leginkább képesek látogatóikban felébreszteni a szunnyadó Éroszt. Ezt az emelkedett érzelmi állapotot "Rubens-szindrómának" keresztelték el a flamand mester érzéki, buja aktjai után.

Rubens: Sámson és Delila

Rubens-szindróma

"A művészet hatalma érzékeink felett az ókor óta közismert" - szögezi le Willy Pasini pszichológus. "A művészet mindig is képes volt heves erotikus késztetést kiváltani. Különben is, milyen művészet az, mely erre képtelen?!"

Serenella Salomoni szexológus szerint egyébként a Rubens-szindróma elsősorban a külföldieket fertőzte meg.  A szexológusnő ezt azzal magyarázza, hogy az olaszok természettől fogva nyitottabbak, és kevésbé nyomják el vágyaikat. Az érzelmeik visszafogásához szokott külföldiekből egy gyönyörű festmény könnyebben kirobbantja az erőteljes szexuális vágyat.

A statisztikák szerint a hódítás lehetséges helyszínei között a múzeumok előkelőbb helyet foglalnak el, mint az éjszakai szórakozóhelyek, ahol a megkérdezettek mindössze 18 százaléka számolt be "erotikus találkozásról". A képzőművészet szentélyeit csak a vonatok (22 százalék) és a strandok (43 százalék) előzik meg.

A jelentés közzététele rövid idő alatt heves reakciókat váltott ki. Az olasz Il Gazzettino című napilap újságírója a hír hallatán így fakadt ki: "Ki gondolta volna, hogy a firenzei Accademia Múzeumnak erősebb az erotikus asztmoszférája, mint egy éjszakai lokálnak, hogy Botticelli Tavasza pajzán gondolatokat ébreszt és vad kalandokra buzdít; vagy hogy a velencei Guggenheim Múzeum termei legalább annyi 'életerőt' adnak, mint a Viagra?"

A kutatók állítják: a Rubens-szindróma spontán reakció, melyet a művészi szépség vált ki bennünk. Nem azért kerülünk a hatása alá, mert amikor megváltottuk a múzeumi belépőt, már eleve a szexről ábrándoztunk, hanem sokkal inkább azért, mert a műalkotás csendes befogadása különös nyitottsággal ruházza fel a művészet rajongóját, aki innét úgyszólván arra van diszponálva, hogy bizonyos erotikus szuggesztió hatása alá kerüljön. (Talán nem meglepő, hogy a mitologikus istenek pajzán ábrázolásai - finoman szólva - könnyebben kibillentenek valakit egyensúlyából, mint mondjuk az absztrakt művek.)

Stendhal-szindróma

A művészet hazájában nem ez az első vizsgálódás, amely a művészetek felkavaró, heves érzelmi hatásait vizsgálta. 1989-ben Graziella Magherini professzor, a Firenzei Egyetem pszichoanalitikusa nem kis ismertségre tett szert, amikor közzétette "A Stendhal-szindróma" című tanulmányát. A szédülésnek, irányvesztésnek, fokozott érzékenységnek és esetenként pániknak ezt az orvosilag sem jelentéktelen állapotát, melyet a nagy képzőművészeti vagy építészeti alkotások időnként kiváltanak, nem véletlenül nevezte el a francia romantika jeles képviselőjéről. (Persze egyes szkeptikusok a Stendhal-szindrómát sokkal inkább a tömegturizmussal járó kimerültséggel, semmint az alkotások frenetikus hatásával magyarázzák..)

Angie Dickinson a múzeumban

A hasonlóság ellenére van egy nagy különbség a Rubens- és a Stendhal-szindróma között: nevezetesen, hogy míg az utóbbi elszédíti az embert, az előbbi arra készteti, hogy eredjen érzései nyomába, és cselekedjen.

Hirtelen megváltozott a művészetkedvelő szó jelentése. Gondoljunk csak Brian de Palma 1980-as filmjének, a Gyilkossághoz öltözve címűnek a merész nyitójelenetére, melyben Angie Dickinson múzeumlátogatás közben beleszeret egy rejtélyes férfiba, és csendesen követi teremről teremre a huszadik század mesterművei között, miközben az érzés egyre jobban eluralkodik rajta. Taxiba pattannak, és a múzeumi séta szenvedélyes szeretkezéssel zárul.

Vittorio Sgarbi, a kissé botrányos hírű kritikus és politikus szívesen osztja meg a nagyközönséggel szexuális hódításait: "Aki képtelen a szerelemre, az ne menjen múzeumba. Az erotika és a művészet szeretete ugyanis teljességgel összeegyeztethetők, sőt felcserélhetők. Azt mondanom se kell, hogy aki múzeumba jár, annak bőséges a szabadideje. A látogatás végén pedig vastagon lerakódik bennünk az amorózus stimuláció súlyos üledéke."

A slágerlista

A haldokló gall

A stimuláló múzeumok olaszországi slágerlistáján első helyen a genovai Palazzo Doria áll. Őt a milánói Pinacoteca di Brera és a torinói Modern Művészeti Galéria követi, majd a firenzei Accademia, a varesei Villa Panza, a velencei Guggenheim Múzeum, de nem áll rosszul a nápolyi Capodimonte Múzeum sem.
Miért pont ezek a legkedveltebb múzeumok? Massimo Cicogna pszichológus szerint az ideális múzeum nem túlzsúfolt, így lehetőség nyílik, hogy kényelmesen megfigyeljük a látogatókat.

Természetesen Róma a nyertes város az erotikus művészeti "kegyhelyek" befutóján: az első tíz között szerepel a Galleria Borghese és a Vittoriano Múzeum. Külön említést érdemel a Capitoliumi Múzeum (Capitoline Museum) Herkules és a Haldokló gall szobraiért.

Az utóbbi helyen dolgozó egyik biztonsági őr mondta: "Gyakran látok heves, szenvedélyes gesztusokat ezekben a termekben; sőt ennél jóval többet is...De ez egyáltalán nem lep meg. Csak gondoljunk a Haldokló gall hihetetlen erotikájára. Könnyű megérteni, miért nem képesek az emberek közömbösek maradni..."

BK.