Svéd kutatók szerint a kígyók és pókok iránti páni félelmünk evolúciós eredetű. Az ösztönös félelem valószínűleg olyan korban kezdődött, amikor távoli emlős-őseinknek egy hüllők uralta világban kellett boldogulniuk.

Emberek millióiban ébreszt rémületet egy tekergő kígyó látványa. Mások kimenekülnek a szobából, ahová egy pók költözött be...De vajon miért, honnan e páni félelem?

"A korai emlősök számára valóban életbevágó kérdés volt, hogy agyuk képes-e hatékonyan azonosítani a körülöttük levő hüllőket, melyek bármikor halálos veszedelmet jelenthettek" - fogalmaz Arne Öhman, a stockholmi Karolinska Intézet pszichológusa, aki gyerekkorában maga is rettegett minden póktól és kígyótól. Most, néhány évtizeddel később társszerzőként jegyzi a Journal of Experimental Psychology: General szeptemberi számában megjelent cikket, mely e félelem evolúciós gyökereit igyekszik dokumentálni.

A kutatók következtetései szerint a félelem érzelmi reakciója párhuzamos alakult ki azzal az érzékelő képességgel, mely a külvilágban rejlő veszélyforrások azonosítására irányult.

Öhman és munkatársai felváltva mutattak félelmetes és nem ijesztő képeket a kísérleti személyeknek, akiket arra kértek, hogy azonosítsák a képeken látható dolgokat. A képek különböző kígyókat és pókokat, illetve gombákat és virágokat ábrázoltak.

A kísérlet résztvevőinek statisztikailag jelentős többsége gyorsabban azonosította az "ijesztő" állatokat, mint a gombákat és a virágokat.

Joseph LeDoux, agykutató, a New York University pszichológiatanára szerint Öhman eredményeit a tudományos közösség általában elismerően értékelte. "Nem férhet hozzá kétség, hogy egyes ingerek azonosítása alapvetően agyunkba van programozva, mert őseink számára komoly veszélyt jelezhettek."

Hátborzongató diavetítés

A hangszigetelt terembe ültetett kísérleti személyek egy óriás képernyőn tekinthették meg a felvételeket. A kezükben tartott kapcsolók segítségével jelezhették, hogy a képernyőn ijesztő hüllőket és rovarokat, vagy ártalmatlan élőlényeket látnak. A kutatók közben a képek azonosításához szükséges reakcióidőt mérték. A felvételek közé kontrollként semleges - tárgyakat ábrázoló - képeket is kevertek.

A eredményekből kitűnt, hogy a képek sorrendje a reakcióidőket nem befolyásolta jelentékenyen, viszont nem volt mindegy, hogy a fotók mely részén rejtőztek az azonosítandó objektumok.

A rejtett, nehezebben látható részleteket a nézők természetesen lassabban ismerték fel; ám a félelmet nem ébresztő tárgyak esetében ez a többlet reakcióidő jóval jelentősebb volt, mint a veszélyforrásokat rejtő képeknél; a félelmetes lények mintegy "kiugrottak" a háttérből, azonosításuk jóval automatikusabban ment végbe.

Egy kapcsolódó kísérlet arra derített fényt, hogy a kígyóktól-pókoktól rettegő emberek vették észre a leggyorsabban félelmük tárgyait. Akik a kísérletet megelőzően kígyóutálatról vagy arachnofóbiáról számoltak be, érzékelhetően megelőzték a többieket a "veszély" érzékelésében. A kutatók szerint a gyorsabb reakció a veszély mielőbbi elkerülését szolgálja.

"Az evolúció olyan képességgel ruházta fel az emlősöket, mely lehetővé tette a számukra, hogy a fejlődésük során visszatérő veszélyekhez könnyedén társítsák a félelem érzését" - tolmácsolja megfigyeléseit Öhman.

Az érzékelés evolúciója

LeDoux azonban hangsúlyozza: bár a svéd kutatás megalapozottnak tekinthető, rendkívüli óvatossággal kell kezelni az érzékelés evolúciójának kérdéseit, mivel nem állnak rendelkezésünkre olyan kézzel fogható bizonyítékok, mint a fajok őstörténetét dokumentáló kövületek vagy csontvázak.

Hasonlóan vélekedik Richard McNally, a Harvard Egyetem pszichológiatanára, aki a felhasználható maradványok hiányát az érzékeléstörténet legkomolyabb korlátjának nevezte. "Nem egyértelmű, hogy mit tekintünk meggyőző evolúciós bizonyítéknak e területen." McNally például kérdésesnek tartja, jogosan tesszük-e fel, hogy az emlősöknek evolúciós oka volt a pókoktól való félelem kialakítására. "Az ismert 35 000 pókfajnak csupán egy ezreléke mérgező csípésű" - jegyezte meg.

Öhman elismeri, hogy a teljes bizonyosság eléréséhez még további kutatásra van szükség, ugyanakkor továbbra is jogosultnak tartja meggyőződését, hogy a kígyók keltette rettegés mögött evolúciós okok állnak.

"A kígyók az emlősök evolúciója során mindvégig folyamatos veszélyt jelentettek. Azok ez egyedek, akik ügyesen azonosították a veszélyes csúszómászókat, és megfelelően védekeztek ellenük, több utódot hagyhattak hátra, mint akik kígyók vacsorájaként végezték."

[origo]