Belnémet árkok

Tizenkét éve már, hogy azon a bizonyos mámoros hangulatú éjszakán leomlott a Berlini fal, mintegy elindítva a német nemzeti egység felé vezető folyamatokat. A két egykori állam területén lakó németek életkörülményei és szokásai között azonban több mint egy évtizeddel 1989 november 9-e után után is jól kitapintható különbségek vannak.

A legfájdalmasabb talán az állástalanság problémája. Míg az egykori NDK-ban ismeretlen volt a munkanélküliség (legföljebb a gyárkapukon belül létezett, egyik okaként az ipari termelés alacsony hatásfokának), addig az egyesülés után gyorsan emelkedni kezdett a görbe.

A tartományokra osztott országtérképen mellbevágó különbség mutatkozik kelet és nyugat között: míg a régi NSZK-ban 8,7 százalékos aránnyal Észak-Rajna-Vesztfália áll a legrosszabbul a munkanélküliség terén (a legjobban pedig Baden-Württemberg a maga irigylésre méltó 4,9 százalékával), addig a néhai NDK területén Türingia "dicsekedhet" a legkedvezőbb statisztikával. Az itteni 14,3 százalék pontosan négy százalékkal alacsonyabb az "éllovas" Szász-Anhalt 18,3 százalékos riasztó mutatójánál.

Willy Brandt, a német szociáldemokraták egykori karizmatikus vezetője a falomlás utáni napokban tette azt a sokat idézett kijelentést, amely szerint most végre összenő, ami összetartozik. Két évvel később, az állami egység első évfordulóján, látva a belső egység akadozását, Brandt már arra figyelmeztetett, hogy a keleti és nyugati országrészben élő németeknek jobban oda kellene figyelniük egymásra. A fejekben ugyanis néha tovább állnak a falak, mint a határ mentén - intette honfitársait Brandt.

Hogy mennyire igaza volt, az több könyvből is kitűnik. A közelmúltban legalább öt kötet látott napvilágot, amelyek szerzői egytől egyig azt mutatják be, miben különböznek ma is egymástól a kelet- és nyugatnémetek, s miért nem képesek megérteni egymást. Nem is kell azonban elfáradni a könyvesboltba, hogy az ember képet kapjon a "falat felváltó árokról", ahogyan egy szociológus fogalmazott: elég belépni a zonentalk nevű internetes honlapra.

Ezen az interzonentalk linkre kattintva olvasható mindaz, amit keletiek és nyugatiak manapság egymás fejéhez vágnak: amit mindig is ki akartak mondani, de nyilvánosan soha sem mertek. Egy nyugati csevely-partner nosztalgiával idézi fel a 89 őszi időket, amikor az NSZK-beliek büszkék voltak a falat ledöntő keletiekre. "És mi lett belőletek: 90 százaléknyi nyafogó, javíthatatlan, önsajnáló és kiskaliberű nyárspolgár, aki képtelen megérteni, hogy nyugaton sem fonják kolbászból a kerítést" - teszi hozzá.

Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Egy keleti vitapartner azon tanakodik, miért kellett a keleti régióba "importálni ezt a sok mocskot: leszerepelt önkormányzati politikusokat, hazug befektetési tanácsadókat és kapzsi menedzsereket. Maradtak volna inkább ott, ahová valók: nyugaton".

Ennyi indulat láttán szinte természetes, hogy még kulináris fronton is messze az egység németek és németek között. A fogyasztás- és piackutató intézet friss tanulmányából kitűnik, hogy az evési szokások terén is idegenek maradtak egymásnak az "ossik" és a "wessik".

Mint a Berlin szívében található Standige Vetretung vendéglő pincére is megerősíti: legkésőbb a rendelés elhangzásakor tudni lehet, hogy a vendég hová való. A nyugatiak a könnyű, "multikulturális" konyha készítményeit kedvelik: sok zöldséget, tésztát, rizst, sovány húsokat, tengeri "herkentyűket".

A keletiek ezzel szemben a hagyományos német konyhára szavaznak: kedvenceik az ecetes mártással leöntött marhasült krumpligombóccal, fasírt burgonyasalátával, zsírban sült krumpli tükörtojással, egytál ételek.

Dorogman László