Átütő génterápiás siker: vérszegénység gyógyítása

Először fordult elő, hogy az egészséges gén bevitelével sikerült felszámolni a sarlósejtes vérszegénységet a kísérleti állatokban.

A Science 2001. december 14-ei számában nagyszerű eredményről számolnak be a MIT (Massachusetts Institute of Technology, USA) kutatói. Robert Pawliuk és munkatársai egy új génterápiás eljárással gyakorlatilag megszüntették a sarlósejtes vérszegénységben szenvedő kísérleti egerek tüneteit, s ez nagy lépést jelent az emberek belátható időn belül történő gyógyítása felé.

A sarlósejtes vérszegénység, a vérszegénység egyik igen súlyos formája az oxigént szállító hemoglobin-molekula hibája miatt alakul ki. A hiba alapvető oka a hemoglobin egyik génjének (béta-globin) mutációja. A génben a sarlósejtes mutáció csupán egyetlen bázis ("betű") változásaként alakul ki (pontmutáció). A hiba miatt a vörösvértestek oxigén hiányában összeroskadnak, elvesztik jellegzetes fánk-alakjukat, s félhold-alakúvá válnak (innét a betegség neve).

Pawliuk és munkatársai a béta-globin génjének normális változatát egy vírus segítségével juttatták be a kísérleti, a sarlósejtes vérszegénység modellállataiként szolgáló egerek csontvelejébe. A vírus bevitte a gént azokba a csontvelői őssejtekbe, amelyekből a vörösvérsejtek is kialakulnak.

Az eljárás meglepően sikeresnek bizonyult. Tíz hónappal a kezelés után a beteg egerek vérsejtjeinek 99%-ában a gén működésbe lépett. A kóros alakú sejtek száma drámaian csökkent, egyes esetekben pedig teljesen eltűntek. Sőt mi több, a génterápia a betegséggel kapcsolatos más problémákra is jó hatással volt (például a lép megnagyobbodásra vagy a vizelet abnormális koncentrációjára).

A génterápiás kísérletek jelenlegi fázisában ritka az ilyen átütő siker. Ennek egyik fő oka, hogy a bevitt gének sokszor kerülnek olyan környezetbe, ahol a szomszédos gének hatása elhallgattatja őket, illetve ők maguk tesznek tönkre működő géneket. Az embernél különösen kell vigyázni majd arra, hogy az eljárás ne befolyásolja a csontvelő más működését.

Miért "jó" a sarlósejtes vérszegénység?

"A mutációk és a betegségek közötti kapcsolatra elsőként az 1940-es évek végén derített fényt egy kenyai származású, Oxfordban tanuló továbbképzős diák, Anthony Allison. Azt gyanította, hogy a sarlósejtes vérszegénységnek nevezett betegség gyakorisága Afrikában kapcsolatban állhat a malária elterjedésével. A sarlósejtesség mutációja - amely a vörösvértestek oxigén hiányában történő összeroskadását okozza - gyakran halálos azokra nézve, akik mindkét hibás kópiát hordozzák e génből, de csak enyhén károsítja azokat, akik csak egyet. Ez utóbbiak azonban nagymértékben ellenállnak a maláriának. Allison maláriás területeken élő afrikaiak vérét vizsgálta, s azt találta, hogy a mutációval rendelkezők vérében sokkal kisebb valószínűséggel volt jelen a malária kórokozója. A sarlósejtes mutáció különösen gyakori Nyugat-Afrika partjainál, ahol a malária régóta endemikus, s ugyancsak gyakori az afro-amerikaiak között, mivel őseik némelyike Nyugat-Afrikából érkezett a rabszolgaszállító hajókon. A sarlósejtes vérszegénység manapság nagy árnak számít a múlt malária-rezisztenciájáért. A vérszegénység más formái, mint például a thalasszémia gyakorinak számítanak a Mediterráneum és Délkelet-Ázsia különböző részein, s úgy fest, hogy hasonló védelmező hatásuk van a malária ellen - ez teszi érthetővé a jelenlétüket azokon a területeken, amelyeket egykor elárasztott a betegség."

(Részlet Matt Ridley: Genome c. könyvéből, amely 2002 januárjában jelenik meg magyar nyelven az Akkord Kiadó gondozásában.)

Ajánlat:

Scientists Use Gene Therapy to Correct Sickle Cell Disease in Mice
További információk az amerikai Nemzeti Egészségügyi Hivatal angol nyelvű oldalain.