Pislákolás a Tejút sötét szívéből

Galaxisunk középpontjában egy szupernagy tömegű fekete lyuk foglal helyet. Vajon honnan tudjuk ezt? Nos, a galaktika környezetében lévő anyagból, főképpen gáz viselkedéséből, mozgásából.

A kép közepén látható fényes forrás a Tejútrendszer magjával azonosítható (a Chandra felvétele)

Hubble-űrtávcsövet

Persze az ilyen aggodalmak már korábban is fennálltak, mert a csillagok többsége túl messze volt a középponttól. Például, több csillag 30-ezerszer akkora távolságra, mint az "eseményhorizont" távolsága (az eseményhorizont a fekete lyuk elméleti határvonala, az a határ, amit semmi jel - még a fény sem - léphet túl). Ha körülkeringett test kiterjedése akkora volt, mint a pálya által bezárt térfogat, úgy a test joggal számíthat a fekete lyuk megjelölésre.

Egy nemzetközi csillagászcsoport, amely a Chandra-műholdat használta arra, hogy röntgenképekhez jusson, azt tapasztalta, hogy a röntgensugárzás mindössze hússzor akkora távolságról érkezett, mint az eseményhorizont távolsága. "Ez a legszorosabb megközelítés, amit eddig szupernagy tömegű fekete lyuk megközelítésénél sikerült tapasztalnunk" - mondja Fred Baganoff, a csoport egyik tagja.