Pislákolás a Tejút sötét szívéből

Galaxisunk középpontjában egy szupernagy tömegű fekete lyuk foglal helyet. Vajon honnan tudjuk ezt? Nos, a galaktika környezetében lévő anyagból, főképpen gáz viselkedéséből, mozgásából.

A kép közepén látható fényes forrás a Tejútrendszer magjával azonosítható (a Chandra felvétele)

2000-ben a kutatók a Hubble-űrtávcsövet használták fel arra, hogy a Tejút középpontja felé egy-egy pillantást vethessenek. A csillagok hatalmas sebességei azt sugallták, hogy ezek csupán egy óriási tömeg (amely Napunk tömegének 2,6 milliószorosával azonos) révén jöhettek létre. Ám még így sem lehetnek a csillagászok teljesen bizonyosak abban, hogy a kerülgetett tömeg valóban fekete lyuk-e.

Persze az ilyen aggodalmak már korábban is fennálltak, mert a csillagok többsége túl messze volt a középponttól. Például, több csillag 30-ezerszer akkora távolságra, mint az "eseményhorizont" távolsága (az eseményhorizont a fekete lyuk elméleti határvonala, az a határ, amit semmi jel - még a fény sem - léphet túl). Ha körülkeringett test kiterjedése akkora volt, mint a pálya által bezárt térfogat, úgy a test joggal számíthat a fekete lyuk megjelölésre.

Egy nemzetközi csillagászcsoport, amely a Chandra-műholdat használta arra, hogy röntgenképekhez jusson, azt tapasztalta, hogy a röntgensugárzás mindössze hússzor akkora távolságról érkezett, mint az eseményhorizont távolsága. "Ez a legszorosabb megközelítés, amit eddig szupernagy tömegű fekete lyuk megközelítésénél sikerült tapasztalnunk" - mondja Fred Baganoff, a csoport egyik tagja.