Interjú Pléh Csabával <BR/>

Az evolúciós pszichológia az utóbbi két évtized látványosan fejlődő lélektani irányzata, számos területen alkalmazza kiindulásként a darwini evolúciós örökséget lelki mozzanataink vizsgálatakor. Foglalkozik az érzelmek és a megismerés világával, a társas kapcsolatok kibontakozásával, a kultúra pszichológiai éltető mechanizmusaival, látszólag összefüggéstelen lelki tulajdonságainkat emberré válásunk alkalmazkodási képességeként értelmezve.

Az evolúciós pszichológia idehaza is terjedőben van, egyik képviselőjével, Pléh Csaba pszichológussal beszélgettünk, aki társszerkesztője volt a nemrégiben megjelent Lélek és evolúció című vaskos összefoglaló kötetnek.

Mi hozta létre az evolúciós pszichológiát, s ez miben különbözik más lélektani irányzatoktól?

Az első inspiráló mozgalom a harmincas-hatvanas évek összehasonlító viselkedéspszichológiája volt, amely kulcskérdésnek tekintette az emberek és az állatok közötti viselkedési minták hasonlóságait, azonban következtetéseit mindenkor csak az állatokból vezette le. A második ilyen jellegű mozgalom a hatvanas évek végétől megjelenő szociobiológia, amely a lélek és az élmények világának közvetlen ismerete nélkül magyarázta az emberi viselkedés számos mozzanatát, szintén zárójelbe helyezve a lelki tényezőket.

A férfi-nő párválasztást az állatvilág hasonló aktusával tette egyenlővé, mondván, fölösleges a vonzalomról, a tetszésről, szeretetről beszélni. Ezzel szemben az utóbbi tizenöt évben kibontakozó evolúciós pszichológia immár nem helyezi zárójelbe a belső világot, a tetszést, hanem azt mondja, a párválasztás mint belső választásirányító mód egy új eljárás biológiailag kedvező partnerünk kiválasztására. Vagyis Darwin igazi üzenete: a mi belső világunkat is bizonyos evolúciós elvek irányítják. Ami a pszichológiát illeti, számos belső probléma megoldatlansága vezetett ehhez az irányzathoz.

A kognitív, bonyolult tudati folyamatokat vizsgáló pszichológusok elsősorban csak önmagukban és az idegrendszerre vonatkoztatva értelmezték a lelki a jelenségeket. Vegyük a színlátást, ami Newton és Goethe óta visszatérő kérdése a fizikának, pszichológiának. A színek sok százezres kavalkádjának érzékelését milyen alapmozzanatokra tudjuk visszavezetni? A kérdés fiziológiai része, hogy a szemben vagy az agyban van-e - keressük a választ. Az evolúciós pszichológia azonban rákérdez, egyáltalán milyen élőlények azok, amiknek megérte kifejleszteni a színlátás bonyolult és igen drága apparátusát?

Tudjuk, rovaroknál, madaraknál, bizonyos főemlősöknél van színlátás, ami minden esetben a táplálék kiválasztását segíti, például az érett gyümölcsök megkülönböztetését a falevelektől. Ugyanakkor megfigyelték, hogy fejlett színlátással nem rendelkező majomfajok vegyesen esznek levelet és gyümölcsöt, emiatt sokkal rosszabb a cukorellátásuk.

Ezzel elindul egy evolúciós lavina, ugyanis ha látunk színeket, gyorsabban tudunk magunkhoz cukrot venni. A cukorfogyasztás legfőbb szerve pedig az agy, aminek fejlődésére serkentőleg hat a cukor. Az evolúciós pszichológia tehát nem helyezi zárójelbe a régi kérdéseket. Azt valljuk, az ember legfurcsább választásai, esztétikai preferenciái, világmegismerésének kategorizációi is értelmezhetők evolúciós szempontból.

Az evolúciós pszichológia kritikusai azt mondják, önök az evolúciós folyamatok kezdetét, az ember alkalmazkodási képességeinek kialakulását tekintik kiindulásnak, azonban ezek a több tízezer éves úgynevezett adaptációs mozzanatok aligha vetíthetők le a mai emberre. Azzal válaszolnak erre, az evolúciós folyamatok lelassultak a jelenben, ezért hosszú időnek kell még eltelnie, hogy biztos feleleteket adhassanak. Mit fogadnak el a kritikákból?

Ezek valóban feszítő kérdések. Tény, az evolúciós pszichológia magában hordja annak a veszélyét, hogy túl könnyen tud kész meséket találni. Amit az előbb a színekről mondtam, lehetne egy mese arról, milyen jó volt nekünk, hogy kifejlesztettük a színlátást. Ugyanakkor összehasonlító módszerekkel meg lehet állapítani a mesék valóságtartalmát.

Ha megvizsgáljuk a test- és az agyméret arányát színlátó és színeket nem látó majomfajoknál, a gyümölcs- és a vegyes táplálkozású fajok elkülönülését tapasztaljuk. Ekkor már a mese megáll, szilárdabb, tudományos alapot kap. Azt én sem vitatom, hogy az embernél kialakult színlátás képesség háttere, evolúciós pszichológiai szempontból még jelenleg is egy kicsit meseszerű.

Az a kritika, amely szerint jogtalan tudományos módszer az 50-100 ezer évvel ezelőtti állapotra következtetni, abból a félelemből fakad, hogy természeti magyarázatokat találva az ember bizonyos preferenciáira, viselkedési szokásaira, felmentjük, viszonylagossá tesszük a homo sapiens erkölcsi értékeit. Mi ezt alaptalannak tartjuk. Valamennyien ismerünk olyan helyzetet, amikor az emberek rokonaikat segítik hasonlóan jó képességű más embertársukkal szemben.

Az evolúciós pszichológia ismeri erre a magyarázatot: számos esetben az erkölcsi szabályozás éppen azért jön létre, hogy emberi természetünk esendőségét, preferenciáit leküzdjük. Ezzel nem megkérdőjelezzük a kultúrát, annak értékeit, hanem arra világítunk rá, a kultúra sok esetben azért hoz létre szigorú szabályokat, hogy egy nagyobb közösség létezését biztosítsa, szemben az 50-100 ezer évvel ezelőtti primitív örökségünkkel.

Az evolúciós pszichológia humanisztikus bírálói az emberi kultúra eliminálásától tartanak. Mi nem így gondoljuk, éppen azt próbáljuk megtalálni, hogyan jöttek létre ezek a másodlagos szabályzó rendszerek. Ugyanolyan kérdés ez, mint hogy lehet-e együtt élni azzal a nyilvánvaló, de be nem vallott attitűddel, hogy az ember időnként más nőt vagy férfit is kíván, mint a házastársa.

Lehet persze azt mondani, a vallás és az erkölcs eszközeivel ki kell irtani az emberből az ilyen vágyakat. Ezzel szemben tehetjük azt is, hogy bevalljuk, tudunk ezekről a tendenciákról, mert az ember állandó konfliktusokban élő lény, aki azonban tisztában van hosszabb távú érdekeivel, szerződéseivel, amelyek megállítják a csábítás pillanataiban. Mi azt mondjuk, ne tagadjuk le az ember bizonyos tendenciát, magatartásformáit, ami nem jelenti azt, hogy féktelen szabadosságot javasolnánk.

Mégis, a múltban kutatva milyen hiteles vizsgálatokat tudnak elvégezni, amelyek a jelenkori alkalmazkodási módszereinkre is érvényesek?

Kétségtelen, hogy az emberré válás óta 2000-4000 nemzedék váltotta egymást. És az is igaz, hogy a földművelés létrejöttével egész más keretek között élünk, nem kell állandóan megküzdenünk a természettel, ami csökkenti a szelekciós nyomást. Az evolúciós pszichológia nem kötelezi el magát ebben, hanem inkább azzal foglalkozik, hogyan jelennek meg újra az eleve létező adottságok a mai környezetben is.

Például összehasonlító módszerrel kutatja, az emlékezet szervezésében van-e közös az eszkimók, a magyarok és a tengeren navigáló polinézok között? Az életmód határozza meg emlékezetük eltéréseit, vagy van benne valami közös? Ez a módszer kizárja a múltban való spekulálást, ugyanakkor szélsőségesen eltérő életmódbeli viszonyok között tud egyetemes megállapításokra jutni. Ma valóban kevés olyan terület van, amelynek kiindulási pontja valamilyen evolúciós elméletből származó megfontolás lenne. Inkább interpretáló tudomány, amely máshol létrejött elméleteket új módon rendszerez.

Önök szerint nem vitatható, hogy érvényét veszítette Aquinói Szent Tamás axiómája, miszerint az ember lelke születésekor egy üres palatábla, ami teleíródik életünk során. Azok között sem akar igazságot tenni, akik az ember öröklött képességeit szembeállítják tanulási képességeivel, hanem összekapcsolja azokat.

Igen, biztosan állítható, hogy ez a palatábla már sormintákkal van tele születésünk pillanatában az evolúció révén, akár a kottafüzet, amit tapasztalati beállítódás szerint írunk tele. Ilyen értelemben üres palatábla nincsen, ugyanakkor a vonalas palatáblán azért be kell állítani, milyen betűk kerüljenek oda. Az öröklés és tanulás szembeállítása már a múlté.

Ön hogyan jutott el az evolúciós irányzathoz?

A nyelvvel foglalkoztam, és nagyon zavart a tanulás alapú és a velünk születettséget hangsúlyozó, meglehetősen naiv elméletek szembeállítása. Az evolúciós pszichológia nem langyos egyensúlyra törekszik, hanem például a nyelv kialakulását illetően tényleges válaszokat képes adni. Elsősorban ennek az elméleti részével foglalkozom, gyakorlatban pedig a Williams-szindrómás gyerekekkel, akiknél a genetika, az agyfejlődés és a viselkedés között próbálunk hidat építeni.

A genetikai kutatások hozzájárulhatnak az evolúciós pszichológia bizonyításaihoz?

Már most is látni bizonyos befolyásoló tendenciákat. A genetikai eredetű, fejlődési rendellenességet jelentő gondolkodási zavarok feltárása valóban elvezethet bizonyos moduláris rendszerekhez. A Williams-szindrómások viselkedését jellemzik például a téri integrációs problémák, amelyek mellett viszont jó beszédkészség s magas szintű társas intelligencia figyelhető meg.

Ebben az esetben a téri tájékozódásért felelős moduláris rendszereket térképezhetjük fel s a nekik megfelelő agyi rendszereket és ezek genetikai szabályozását. Ily módon a viselkedésben és gondolkodásban megnyilvánuló zavarokat össze lehet kötni az agyfejlődés elmaradásával, ezt pedig egy jellegzetes genetikai szabályozással. Természetesen hosszú út vezet idáig.

Ezen kívül állatkísérletekkel lehet modellezni, hogy az egyéni élet során szerzett tanulási tapasztalatok felhasználása milyen genetikai szabályozás alatt áll. Egérkísérletek bizonyították, hogy létezik olyan gén, amely bizonyos tudás felhasználását egy időre kikapcsolja, majd visszakapcsolja. Ez okkal veti fel a kérdést, vajon az emberi viselkedésben nincsenek-e hasonló szabályozó génrendszerek? Szerintem ez egy új, nagyon izgalmas területe lesz az evolúciós pszichológia kutatásának.

Zsidai Péter