A forma rabszolgái

A római költők megtörtek olyan ritmusszabályokat, amelyeket a görögök kínos pontossággal igyekeztek betartani - állítja két matematikus.

Szappho

Ricardo Mansilla és E. Bush, a Mexikói Autonóm Egyetem (Mexikóváros) kutatói, úttörő megközelítést választottak Homérosz, Ovidius,Vergilius éskortársaik költészetének kutatásához.

A költemények kalandról, szerelemről és filozófiáról szóló szemantikai tartalmát (jelentését) zárójelbe téve kizárólag a hosszú és rövid szótagok, valamint a szünetek sorozatát vizsgálták meg.

Az antik költészet alapvető szerkezetének fő eleme az un. hexameter, a hat verslábegységből álló verssor.

"A görög és a latin költők is használták a hexametert, de a görögök szigorúbb szabályok szerint" - állítják a kutatók. A rómaiak versei szabadabbak és ritmikailag összetettebbek. Ha lehet ilyen hasonlattal élni: mintha Homérosz Bach lenne, Vergilius pedig Sztravinszkij.

Ennyi azonban még matematika nélkül is világos az egyszerű olvasó számára is. De Mansilla és Bush olyan új eljárást használt, amelyet az 1940-es évek telekommunikációs kutatásai során kifejlesztett információelméletre alapoztak. Pontosan megadják, hogyan, és milyen mértékben különböznek ezek a
ritmusok.

A jelenleg is élő viták mellett az elemzés "feltámaszthat" régi vitákat is. Egyes tudósok például megkérdőjelezik, hogy létezett-e egyáltalán Homérosz, a görög költő, illetve ő írta-e a neki tulajdonított Iliászt és az Odüsszeiát -- esetleg csak az egyiket vagy egyiket sem.

Bizonyára izgatottan fogadják majd, hogy kiderült: az Odüsszeia - matematikailag vizsgálva - szabadabb ritmusvilágú, mint az Iliász; a később alkotó költő, Lucretius műveihez hasonlít inkább.

A cél a hatás

Bizonyára nem mindenki ért egyet azzal, hogy a költészetnek hasznára válik egy ilyesfajta "matematikai boncolgatás", de talán állíthatjuk, hogy az ókori görögök mindezt nem bánták volna: számukra a versfaragás "komoly ügy" volt.

A merev ritmikai szerkezet elkülönítette a költészetet a mindennapi beszédtől, és így a költészet rituális szerepének kölcsönzött nagyobb hangsúlyt.

A ritmus előtti főhajtás még egy fontos célt szolgált: segítette a görögöket memóriájuk fejlesztésében. A költészet elsősorban szóbeli hagyomány volt, aversek előbeszédben maradtak fent és adódtak tovább.

Érthető, hogy a merevebb, kötöttebb ritmikai szabályok segítségével könnyebben tanulták meg egymástól a verseket. A rómaiak korára elterjedt írásbeli költészet viszont segíthetett a latin költőknek bonyolultabb versformák kialakításában is.

A hexameter első öt verslába daktilus: egy hosszú szótagot két rövid követ (pl. "Nagymama", "Kőhalom"). A hatodik versláb egy hosszú és egy rövid szótagból áll (pl. "macska"). További ritmuselemek teszik lehetővé ennek a lüktetésnek a variálását, például a spondeus: két hosszú szótag (pl."sátán", "később"), vagy a cezúrának nevezett szünet.

Természetesen szigorúan kötött szabályai voltak annak, hogyan kell elhelyezni ezeket az elemeket. A költő feladatának szépsége éppen abban állt, hogy ezen kötöttségeknek megfelelve, sajátos kombinációkat hozzon létre, olyan kompozíciót kialakítva, amelynek természetes pulzálása van, s a verssorok lüktetése tetszik a fülnek.

Mansilla és Bush a görög és római költészetet három ritmus-szimbólum sorozataivá egyszerűsítette: a daktilus, a spondeus és a cezúra szimbólumaira.

Ezekután feltérképezték e sorozatokban a szimbólumok közti matematikai korrelációkat, például megvizsgálták a cezúrák közti jellemző távolságot. Ezekkel az eszközökkel sikerült a versek összetettségét
vizsgálni.

Az ilyen vagy ehhez hasonló matematikai eszközök használata elterjedtnek mondható szövegek elemzésekor. Ma már akár plágiumok azonosítására is használhatóak ezek a tudományos módszerek.

Ajánlat:

R. Mansilla, E. Bush: Increase of complexity from classical Greek to Latin poetry