A Marseillaise diadalútja

1792-öt írtak. A világ a forradalmi Franciaországra figyelt, ahol XVI. Lajos király  - aki a Bastille 1789. július 14-én történt bevételének napján azt írta naplójába, hogy "rien" (semmi) - április 20-án a nemzetgyűlés, főleg a girondisták sürgetésére hadat üzent Ausztria császárának és Poroszország királyának.

Öt napra rá futárok vitték a hadüzenet hírét Párizsból Strasbourgba. A földrajzi tényezők kétségtelenné tették, hogy a franciák és a németek közötti harcok első színhelye - mint a múltban és azután is annyiszor a történelemben - Elzász lesz. A fellobogózott város lakossága lelkesen ünnepelte a hadüzenetet, a katonazenekarok az első forradalmi dalt, a Ca ira-t játszották.

Április 25-én este a város polgármestere, Dietrich nagyszabású fogadást adott az ott állomásozó hadtest tisztjeinek búcsúztatására. Lelkes hangulatú szónoklatok, pohárköszöntők hangzottak el.

A polgármesternek váratlanul eszébe jutott, hogy felkérjen egy ifjú századost, Claude-Joseph Rouget de Lisle-t (nemesi rangra egyébként illetéktelenül emelte magát), aki az új alkotmány kihirdetése alkalmából himnuszt írt a szabadsághoz, hogy költsön háborús dalt a másnap az ellenség ellen induló rajnai hadseregnek.

Rouget vállalta a megtisztelő feladatot. Még azon az éjszakán - a búcsúest lelkes hangulatának hatására - megírta az Allons, enfants de la patrie... kezdetű dalt és azon nyomban zenét is komponált hozzá.

Claude-Joseph Rouget de Lisle, a szerző

Az induló április 26-án este csendült fel először a strasbourgi polgármester szalonjában, szűk körű társaság előtt.

Dietrich polgármester utasítására a katonazenekar megtanulta a dalt, s azt négy nap múlva a város főterén eljátszották a csapatok elvonulásakor, egy városi könyvkiadó pedig "Chant de guerre pour lÍarmée du Rhin" címen nyomtatásban is megjelentette azt.

Ahogy azonban múltak a hónapok, fokozatosan feledésbe merült Rouget rajnai dala, s úgy tűnt, hogy megmaradt alkalmi sikernek.

Június 22-én Franciaország másik szegletében, Marseille-ben az alkotmány barátainak klubja bankettet rendezett mintegy ötszáz hadba vonuló önkéntes tiszteletére. A nemzeti gárda egyenruhájába öltözött félezer ifjú égett a vágytól, hogy szembeszállhasson az időközben a francia földre mélyen benyomult, s immár a szabadságot  veszélyeztető ellenséggel. A poharazgatás közepette egy Mireur nevű orvostanhallgató helyéről felpattanva hirtelen rázendített a többiek számára ismeretlen dalra: Allons, enfants de la patrie!

Ez volt az a pillanat, amelyben a Marseillaise - a dal a városról kapta a nevét, szerzőjét azonban nem ismerték - diadalútja elkezdődött. Másnap már tízezrek énekelték, kinyomtatták és az ötszáz fiatal önkéntes július 2-án a dalt énekelve indult a frontra.

Július 30-án ezzel a dallal vonultak be az önkéntesek Párizsba, ahol az azonnal elterjedt. Banketteken, színházakban, klubokban énekelték, sőt templomokban is, a Te Deum után. Néhány nap alatt ismertebbé vált, mint Moliere vagy Voltaire valamennyi műve. Felhangzott minden ütközetben, amelyet francia katonák vívtak bárhol a világon és 1879-től Franciaország nemzeti himnusza lett.

Csak Rouget százados neve maradt ismeretlen, a forradalmi himnusz szerzőjéé, aki közben már a forradalom megfékezésén fáradozott. Nem volt hajlandó felesküdni a köztársaságra (XVI. Lajos 1793. január 21-én nyaktiló alatt fejezte be életét), s lemondott tiszti rangjáról is, nehogy a jakobinusokat kelljen szolgálnia. A forradalom költőjét ellenforradalmárként letartóztatták és csak Robespierre bukása mentette meg őt attól, hogy - Dietrich polgármesterhez és sok ezer más kivégzetthez hasonlóan - neki is nyaktiló alá kelljen hajtania fejét.

Rouget életének további négy évtizede véget nem érő kálvária volt. Megvonták nyugdíját, egyetlen versét, operáját, írását nem nyomtatták ki, egy kifizetetlen váltó miatt börtönbe vetették, s szabadulása után vidéken húzta meg magát. Meg kellett élnie, hogy a Marseillaise Napóleon győztes hadaival előbb végigszáguldott Európán, majd a császár - mint túlságosan forradalmi dalt - később mellőzte, a trónra visszatért Bourbonok pedig betiltották.

A Marseillaise azonban nem halhatott meg: új életre kelt az 1830. júliusi forradalom barikádjain. A forradalomnak köszönhetően trónra került polgárkirály, Lajos Fülöp jóvoltából pedig a dal költője élete utolsó hat évében csekélyke nyugdíjat élvezhetett.

Amikor Rouget 1836-ban 76 éves korában meghalt, jóformán már a nevét sem ismerte senki. Az első világháborúban azonban, amelynek véres harcterein újból felcsendült a már nemzeti himnusszá lett Marseillaise, az elfelejtett és mellőzött, mostoha sorsú Rouget százados földi maradványait az Invalidusok templomában temették el, ugyanott, ahol a Szent Ilonáról holtában hazatért Napóleon császár koporsója előtt fejet hajtanak tisztelői.

Barabás Miklós