Gyilkos agylebeny

Joel Rifkin, aki az 1990-es évek elején négy év alatt 17 prostituáltat fojtott meg, a rendőröknek váltig bizonygatta, nem tudja, miért gyilkolt.

"Egyszer csak megtörtént, aztán meg újra és újra, nem terveztem el előre" - vallja Rifkin a börtönben, ahol életfogytiglani büntetését tölti. "Én lennék az ördög? Vagy egy elmebeteg? Meg tudja mondani valaki?"

Agylebenyek

A válasz nem váratott sokáig magára. Adrian Raine (University of Southern California) és Monte Buchsbaum (Mount Sinai School of Medicine, New York) vezetésével egy amerikai kutatócsoport azt vizsgálta, kimutatható-e bármilyen közös vonás a különös agresszió miatt elítéltek agyának szerkezetében. A kérdés megválaszolására 25 gyilkosságért elítélt rab agyáról készítettek komputertomográfos felvételeket.

A műszer által készített képeken világosan kirajzolódott, hogy a gyilkosok közül igen sokak agyának elülső részében, a homloklebenyben a normálistól eltérő jelenségek mutatkoznak.

"A homloklebeny az egészséges ember agyának egyik legaktívabb része" - magyarázza Buchsbaum. "Ennek a gyilkosság miatt elítélt embernek a homloklebenyénél a kép világos, tehát az agylebeny meglehetősen inaktív" - mutatja a felvételt a kutató.

Az elülső agylebeny inaktivitása azért jelent sokat, mert a kutatások szerint ez az agyterület vesz részt a cselekvés tervezésében, és ami ez esetben még fontosabb, az ösztönösség, az impulzivitás, a meggondolatlanság kontrolálásában.

Egyéb okok

Az agyi eltérés azonban önmagában még nem ad magyarázatot az ilyen szintű agresszióra. A gyenge önkontrollal bíró ember csupán összeszedetlen, szociális viselkedésre alkalmatlan, vélik a kutatók. A szélsőségesen erőszakos magatartás kialakulásában a skizofréniától a gyermekkorban elszenvedett erőszakig számtalan faktor játszhat szerepet.

A homloklebeny inaktivitásának és egy esetleges gyermekkori erőszakos élménynek az együttese már komoly veszélyeket rejthet: a sérelem miatt feszültség, düh halmozódik föl, és nincs, ami gátat szabna a megtorlásnak.

Buchsbaumék ugyanakkor óva intenek attól, hogy a megfigyelésekből túlzottan messzemenő következtetéseket vonjunk le. Egyrészt a látszatát is el kell kerülni annak, hogy az agyi eltérés valamiféle mentséget kínálna az agresszióra hajlamos embereknek. Másrészt azt sem szabad hagyni, hogy a homloklebeny inaktivitásában szenvedő emberekkel szemben félelmek, előítéletek alakuljanak ki.

"Az új információ mindössze abban segíthet minket, hogy immár ismerve az agresszió egyik lehetséges okát, tréningekkel vagy gyógyszeres kezeléssel segítsük elő az önkontroll megerősödését" - mondja a kutató.