Az eddigi legjobb képek a Napról

Az új svéd napteleszkópnak köszönhetően minden korábbinál nagyobb részletességgel láthatjuk csillagunk felszínét.

Az 1 méter átmérőjű svéd naptávcső (Swedish 1-m Solar Telescope) Royal Swedish Academy of Sciences

2002 májusában kezdte meg üzemszerű működését az az 1 méter átmérőjű svéd naptávcső (Swedish 1-m Solar Telescope), amelynek köszönhetően most lélegzetelállító felvételeket láthatunk a Napról. Soha nem készültek még ennyire részletgazdag képek központi csillagunk fotoszféra nevű légköri tartományáról, amely gyakorlatilag a Nap számunkra látható felszínének felel meg (az összes sugárzás 90%-a innen ered).

Az új felvételekkel megvalósult a napfizikusok egyik régi álma: 100 kilométeresnél kisebb részletek megfigyelése a Nap felszínén. Számos vélemény szerint ebben a mérettartományban zajlanak az alapvető fizikai folyamatok csillagunk légkörében.

Először sikerült részleteket - sötétebb árnyalatú magterületeket - megfigyelni a napfoltok külső, szálas szerkezetű tartományában, az ún. penumbrában. E teljesen váratlan - és egyelőre magyarázat nélküli - eredményt a Nature c. tudományos hetilap 2002. november 14-ei számában tették közzé a felfedezők (Dark cores in sunspot penumbral filaments - Göran B. Scharmer, Boris V. Gudiksen, Dan Kiselman, Mats G. Löfdahl, és Luc H. M. Rouppe van der Voort).

Részletek az új felvételekből (forrás: Royal Swedish Academy of Sciences)

Egy napfoltcsoport részlete

Egy nagyobb napfolt részlete, amelyen sötét magterületet tartalmazó szálas szerkezetek láthatók a penumbrából

Napfoltok, napfoltciklus és napkitörések

A fotoszféra legfeltűnőbb alakzatai a napfoltok. Sokszor szabad szemmel is tanulmányozhatók a lenyugvó napkorongon. Az emberek sokáig nem hitték el, hogy a foltok valóban a Naphoz tartoznak. Hogyan is lehetne foltos a tökéletes, szeplőtelen, isteni Nap?

1610-ben aztán Galilei távcsöve segítségével kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a napfoltok valóban léteznek. Az egyházi vezetők azonban valósággal elborzadtak a kijelentés hallatán. Még azzal is megvádolták a tudóst, hogy nem tisztította meg alaposan a távcső üvegét.

A napfoltok mérete igen változó: az apró pórusoktól a több milliárd négyzetkilométernyi hatalmas szerkezetekig terjed. A foltok általában nem magányosak, hanem napfoltcsoportokat alkotnak. A csoportok élettartama átlagosan 2-4 hét.

Egy napfolt két részből áll: egy sötétebb belső régióból (umbra) és egy világosabb színű, szálas szerkezetű külső régióból (penumbra). Az umbra hőmérséklete alacsonyabb, ezért is látszik sötétebbnek (egyébként az egész napfolt "hidegebb" a fotoszféra 5800 K-es hőmérsékleténél).

Napfoltok ott jelennek meg, ahol a fotoszférában megnövekszik a mágneses térerősség. Az umbra mágneses térerőssége a Föld felszínén lévőnek közel tízezerszerese is lehet.

A napfoltok száma nem állandó. Van, amikor csak kevesebb van belőlük, máskor pedig megszaporodnak. A maximális napfoltszám 11,2 évente jelentkezik. Ezután fokozatosan csökken a számuk, majd egy minimális érték után újra növekedni kezd. A két minimum között eltelt időt napfoltciklusnak nevezzük.

A naptevékenység legfontosabb jelenségei közé tartoznak a napkitörések. A napkitörés lényegében a kromoszféra (a naplégkör középső része) hirtelen kifényesedése a napfoltcsoportok felett, ami általában az UV-tartományban látható. A kitörés néhány perc alatt megy végbe, majd 20-100 perc alatt elhalványul. A flerkitörések alkalmával jelentősen megnövekszik a Nap rádió-, röntgen- és ultraibolya sugárzása. Ezenkívül részecskék tömege, főleg elektronok és protonok dobódnak ki. A kitörések oka még nem teljesen tisztázott, de szoros kapcsolatban állnak a napfoltok mágneses terének változásával. Éppen ezért a kitörések számát a napfoltok mennyisége erősen befolyásolja.

A flerek és a koronakitörések bekövetkeztének hátterében a Nap mágneses végbemenő gyors, nagyléptékű változások állnak. A két kitörésféle gyakran együtt jelentkezik, mivel kölcsönösen kiválthatják egymás bekövetkezését.