A dzsungel emlőseinek legfőbb ellensége: a túlvadászás

Az erdőben élő emlősállatok mind a mai napig alapvető táplálékul szolgálnak az Ázsia, Afrika és Dél-Amerika dzsungeljeiben élő népeknek. A vadászat az ökológusok szerint nagyobb veszélyt jelent e fajokra nézve, mint a fakitermelés. Vajon létezik-e megoldás, elérhető-e valamiféle egyensúly a fennmaradásukért küzdő fajok és a szintén életben maradásukért vadászó emberek között?

Forrás: FFIAfrika nyugati és középső részén a becslések szerint egymillió tonnányi erdei állatot ölnek le évente húsáért. Az úthálózat kiépülésével, a lőfegyverhasználat és a szögesdrótból készült hálók, csapdák elterjedésével a vadászat ma már nagyobb veszélyt jelent a fajokra nézve, mint a sokat emlegetett fakitermelés. A probléma korántsem csak az afrikai kontinenst érinti - 1975 óta egy tucat Vietnam erdeiben élő emlősfaj pusztult ki örökre.

A vadászat betiltása ugyanakkor nem lehet megoldása a kérdésnek, hiszen az erdőlakók számára ez a legfőbb fehérjeforrás. "Nem mondhatjuk, hogy ne vadásszanak, mivel az életük függ tőle" - magyarázza Elizabeth Bennett, a New York-i székhelyű Wildlife Conservation Society (WCS) Vadászati és Vadkereskedelmi Programjának igazgatója. A környezetvédők ezért a betiltás helyett a vadászat és vadhús-kereskedelem ellenőrzését tűzik ki célul.

Riasztó eredmény

Annak érdekében, hogy a vadászat és vadhús-kereskedelem ellenőrzött keretek között folyjék, meg kell határozni a még károsító hatás nélkül levadászható kvótát, ehhez pedig ismerni kell a populációk méretét. Mindezek felmérésére a legelterjedtebb módszert John Robinson és Kent Redford, a WCS környezetvédői dolgozták ki. Robinsonék a vizsgált élőhelyen a faj populációjának nagyságából, a faj reprodukciós képességéből és az egyedek várható élettartamából megállapítják a faj levadászható maximális egyedszámát, majd a kapott eredményt összevetik a valós vadászott mennyiséggel.

Robinson és Redford 1991-ben napvilágot látott mérési módszerét alkalmazva sikerült felmérni Ázsia, Afrika és Latin-Amerika erdei emlőseinek túlélési esélyeit. A vizsgálat riasztó eredményt hozott: a trópusi erdőkben élő emlősök egyedei, szükséges életterük miatt annyira alacsony egyedszámban lakják az erdőket és olyan lassú a szaporulatuk, hogy a mérések szerint négyzetkilométerenként csupán egyetlen vadászt lennének képesek eltartani anélkül, hogy a populáció maradandóan károsodjon. Mindez egy konkrét régióra, a malajziai Sarawakra levetítve annyit jelent, hogy az erdő képtelen bármiféle vadhús - vaddisznó, majom, szarvas vagy rágcsáló - kereskedelmét a fajok károsodása nélkül átvészelni. A WCS jelentésének eredményeképpen Sarawakban a malajziai kormány a saját fogyasztásra történőn felül betiltotta a vadászatot. A malajziai helyzet a világ többi dzsungelére nézve is ijesztő képet fest, sejtetve, hogy a vadhús-kereskedelem jelen méretei az erdőkben élő emlősfajokra nézve a végveszélyt jelentik, ezért fenntarthatatlanok.

A Robinson-féle mellett akadnak más módszerek is a vadászat megfelelő szintjének felmérésére, ezekre épít a brit Richard Bodmer (University of Kent) úgynevezett egységes modellje. Bodmer méréseiben két számot vesz alapul: milyen egyedszám szükséges adott helyen a faj fennmaradásához, az évenként születő egyedek közül mennyi pusztítható el a faj sérülése nélkül. Bodmer mérései szerint a nagy méretű, hosszú szaporodásciklusú fajok esetében évenként az újonnan született egyedek 20%-a vadászható le anélkül, hogy a populáció maradandóan sérülne. A gyorsan szaporodó fajoknál ezt az arányt 40%-ban határozza meg.

Fontos megjegyezni, hogy a módszerek mindössze azt a mértéket állítják föl, amin felül a vadászat egyértelműen a fajok fennmaradását veszélyezteti; korántsem állítják, hogy az ez alatti vadászat a fajok biztos túlélését jelentené.

A kétkedők

Az említett módszerek még az általuk kitűzött szerény elvárásokat sem teljesítik - vélik a fent leírt modelleket kritikus szemmel néző ökológusok. Eleanor Milner-Gulland, az Imperial College (London) munkatársa arra hívja föl a figyelmet, hogy a populációk nagyságának megítélésekor a mérésekben nem ritka az akár 30%-os hibahatár sem, éppen ezért az ilyen adatokra épülő vadászható egyedszám sem lehet más, mint teljesen hibás megállapítás. Milner-Gulland egy a bayesi induktív logikára épülő statisztikai módszerben látja a megoldást, amely - a halászatban már bevált módszerként - a konkrét számok helyett egy valószínűségi eloszlást állapít meg. Milner-Gulland módszerét ellenzői túl komplikáltnak, ezért nehezen alkalmazhatónak találják. "Igaz, hogy az általunk kínált megoldás nagy hibaszázalékkal dolgozik ugyan, de igen gyors" - állapítja meg Robinson, hozzátéve: "a másik véglet nem tűnik túl használhatónak".

Forrás: University of Wisconsin - River FallsA magas bizonytalansági tényező miatt az egyszerűbb módszerek hibás képet adhatnak az adott populációról. 2002 augusztusában Philip Stephens (University of Wyoming, Laramie) és kollégái azt mutatták be, hogyan lehetséges tíz különböző módszerrel megbecsülni egy Németország területén élő, sokat vizsgált mormotapopuláció (Marmota marmota) esetén a fennmaradásukat még nem veszélyeztető vadászható mennyiséget. A Robinson- és Redford-féle modell túlbecsülte a levadászható mormotaszámot, s ennek oka főként abban állt, hogy a módszer figyelmen kívül hagyja az állatok társas viselkedését. A csoportosan élő fajok, így a mormoták és más főemlősök könnyen a kihalás szélére sodródhatnak, amennyiben a csoportjaikban élő egyedszám a kritikus szint alá esik. "Ezt a tulajdonságot figyelembe véve ezen fajok esetében a még elviselhető vadászott mennyiség jelentősen alacsonyabb" - állítja Stephens.

Jóllehet a környezetvédők tudatában vannak a mérési módszerek hiányosságainak, kitartanak amellett, hogy az erdei élővilág fennmaradása érdekében feltétlenül szükség van ilyen módszerekre a vadászat ellenőrzött keretek közé szorításához. "A probléma olyan sürgető, hogy ha nem lépünk azonnal, már túl késő lesz" - híva föl a figyelmet a veszélyre Elizabeth Bennett.

KAPCSOLÓDÓ CIKK