Részlet Matt Ridley Génjeink c. könyvéből (Akkord Kiadó, 2002, Budapest)

Valószínűleg az egyik legszenzációsabb, legellentmondásosabb és legvitatottabb genetikai felfedezés Dean Hamer nevéhez fűződik, aki 1993-ban ismertette, hogy olyan gént talált az X kromoszómán, amely jelentős befolyással van a szexuális orientációra. A média rögtön lecsapott a hírre, és azt kürtölte világgá, hogy megtalálták a homoszexualitás génjét. Hamer cikke csak egy volt az ugyanabban az időben publikált tanulmányok közül, amelyek mind arra a következtetésre jutottak, hogy a homoszexualitásnak biológiai okai vannak, nem pedig kulturális nyomásra, vagy szabad akaratból alakul ki. Ezeknek a munkáknak a szerzői nem egy esetben maguk is homoszexuálisok, mint például a neurológus Simon LeVay (Salk Intézet), akik saját meggyőződésükről szerették volna tájékoztatni a közvéleményt: a melegek "már így születtek". Úgy gondolták, nem is igaztalanul, hogy az előítélet talán csökkenni fog, ha bebizonyosodik, hogy nem szándékos választásról, hanem örökölt hajlamról van szó.
...
(Damer) munkatársaival 110 olyan családot keresett fel, ahol legalább az egyik családtag meleg. Azt a szokatlan dolgot tapasztalta, hogy a homoszexualitás az anyai ágon öröklődik. A meleg férfiak családjának előző generációjában nem az apa, hanem az anyai nagybácsi volt nagyobb valószínűséggel homoszexuális.

Ez rögtön azt sugalmazta, hogy a génnek az X kromoszómán kell lennie, hisz csak ezt a kromoszómát öröklik kizárólagosan a férfiak az anyától. A vizsgált családok meleg és nem meleg férfi tagjainak genetikai markereit összehasonlítva hamar rátalált az X kromoszóma hosszú karjának csúcsán lévő Xq28-as régióra. A meleg férfiaknál az esetek 75%-ában a marker ugyanazon változatát találták, míg a nem melegeknél az esetek 75%-ban egy másik verziót. Statisztikailag ez 99%-os megbízhatósággal zárja ki a véletlen egybeesést. A későbbi eredmények megerősítették az elméletet, és kizárták ennek a régiónak a leszbikus orientáltsággal való összefüggését.

A hír hallatán, miszerint a homoszexualitásért felelős gén esetleg az X kromoszómán található, a résen lévő evolúcióbiológusoknak, mint Robert Trevis, azonnal beindult a fantáziájuk. A szexuális orientáció génjével az a probléma, hogy a homoszexualitást kódoló génnek hamar ki kellene szelektálódni. Ennek ellenére a modern populációban jelentős számban mégis jelen van. A férfiak mintegy 4%-a kétségtelenül meleg, vagy kisebb százalékban biszexuális. Mivel általában a melegek kisebb valószínűséggel nemzenek utódokat mint a nem melegek, az előfordulási gyakoriság folyamatos csökkenésével a gén kudarcra van ítélve, hacsak nem hordoz valamilyen kompenzáló előnyt. Trevis szerint, mivel az X kromoszóma kétszer annyi időt tölt a nőkben, mint a férfiakban, egy a női termékenységre nézve előnyös nemi antagonista gén akkor is fenn tud maradni, ha az a férfiak termékenységére kétszeresen ártalmas. Tételezzük fel, hogy a Hamer által keresett gén határozza meg a pubertás életkort a nőkben, vagy legalábbis a mellek méretét (emlékezzenek, ez csak gondolatkísérlet). Mindezek a jellemzők befolyásolhatják a nők termékenységét. A középkorban a nagy mellek több tejet jelenthettek, esetleg gazdagabb férjet, akinek gyermekei kisebb valószínűséggel haltak meg csecsemőkorban. Ha ugyanennek a génnek ugyanez a verziója a férfiak termékenységét azáltal csökkentette, hogy a fiúkat a hasonneműek iránt vonzotta, a gén a lányokban továbbra is fennmaradhatott.

Mindaddig azonban, amíg a gént meg nem találják és nem dekódolják, a homoszexualitás és a nemi antagonizmus közötti kapcsolat nem más, mint puszta találgatás. Megmarad a lehetőség, hogy az Xq28 és a szexualitás között vélt kapcsolat félrevezető. Michael Baily újabb kutatásai szerint a homoszexuális pedigré anyai ágon történő öröklődése nem általános jelenség. Más kutatók az Xq28-as régióhoz való kötődést cáfolták. Jelenleg úgy tűnik, hogy ezek csak a Hamer által vizsgált családokra szorítkoznak. Hamer maga is óva int: amíg a gén a csomagban van, hiba lenne feltételezésekbe bocsátkozni.