Az atlanti tok megmentése

Franciaországban évtizedek óta próbálják megmenteni a kecsege és a viza rokonát. A több mint 350 millió évvel ezelőtt kialakult tokfélék családjába tartozó ősi hal megritkulásához a vándorlását akadályozó gátak, vízierőművek, a szaporodó-helyeket elpusztító folyami kavicsbányászat, a halászat és a vízszennyezés egyaránt hozzájárult.

Az atlanti tok Nyugat-Európa édesvizeinek legnagyobb halfaja: egy idősebb atlanti tok hossza akár az 5 métert is elérheti, súlya pedig az 500 kg-ot. Alapvetően a tengerben, illetve a folyótorkolatokban él, de szaporodáskor nagy távolságokra, 1000 km-re is felúszik a folyókon. A tengerekben viszont csak korlátozottabban vándorol, 70 m-nél mélyebb vizekre nem úszik ki, inkább a partokkal párhuzamosan mozog.

A faj egykor igen nagy területeken fordult elő: az Északi-, a Földközi-, és a Fekete-tengerben, illetve számos, ezekbe beömlő folyóban (Elba, Odera, Spree, Nílus, Gironde). Az emberi tevékenység káros hatásai nyomán az atlanti tok állománya nagymértékben megritkult, jelenleg komolyan fenyegeti a kihalás veszélye. Jelenleg Európában már csak a francia Gironde, Garonne és Dordogne folyók összefüggő vízrendszerében és az Atlanti-óceánban fordul elő néhány ezer példány a fajból. A megritkulás több tényezőre vezethető vissza: a folyókon épített gátak elzárják a halak vándorlási útvonalát, a kavicsbányászat miatt csökken a szaporodásra alkalmas folyómedrek területe, illetve a nemzetközi egyezmények által szavatolt védett státusz ellenére folytatódik az illegális halászat. A szakemberek utoljára 1988-ban és 1995-ben észleltek szaporulatot a Gironde-ban.

Szaporítás

Egy Bordeaux külvárosában, Cestasban található mezőgazdasági, hidrobiológiai és környezetvédelmi kutatóintézet az 1970-es évek közepétől foglalkozik az atlanti tokkal. A kutatók egyik fő célja a faj életmódjának, biológiájának minél teljesebb megismerése tudományos módszerekkel, hogy megbízható adatokra támaszkodva tudják kidolgozni a védelem gyakorlati intézkedéseit.

A program részeként Bordeaux-tól 70-km-re keletre, St-Seurin sur Isle-ben létrehoztak egy szaporító-telepet. Itt először ún. modellfajként a szibériai tokkal kezdtek el foglalkozni, hogy egy jobban ismert, könnyebben szaporítható, nem veszélyeztetett fajon próbálják ki a szaporítás módszereit. A telepen 1981-ben sikerült először vadon befogott, ivarérett atlanti tokokat szaporítani. Komoly nehézséget okoz, hogy a faj vad állományának csökkenése miatt egyre ritkábban lehet ivarérett, szaporítható egyedeket befogni. Ezenkívül a faj csak 15-20 éves korában éri el a szaporodóképes kort, így a telepen 1995-ben született állatokat még nem tudták tovább szaporítani. Szintén problémát jelent, hogy az állatok különleges táplálékot igényelnek: csak a tengeri rákokat és a Gironde torkolatának iszapjában élő férgeket fogadják el, így költséges a napi táplálékukat előteremteni.

A fogságban tartott állományt 1996-ban kettéosztották, azóta a német Leibniz Édesvíz-ökológiai és Halászati Intézet (IGB) is nevel 27 egyedet a fajból. Az atlanti tok védelme érdekében mostanában egy széleskörű összefogás körvonalazódik számos szervezet, így a WWF francia szervezete (CEMAGREF) és több tokvédelmi egyesület részvételével.