Új módszer a vérszívó ingolák megfékezésére

2006.01.10. 12:33

Az amerikai Nagy-tavak halgazdálkodásában jelentős problémát okoz a tengeri ingola (Petromyzon marinus). Ez az akár 90 centiméter hosszúságúra is megnövő, rendszertanilag az állkapocsnélküli halakhoz tartozó élőlény halakon és vízi emlősökön élősködik. A kifejlett példányok erős szívószájukkal rátapadnak a halak bőrére, kopoltyújára, és áldozatuk vérét szívják.

A minnesotai egyetem kutatói egy olyan kémiai anyagot azonosítottak, amely vonzza az ingolákat. Ez az anyag alkalmas lehet arra, hogy a halakat tömegesen egy helyre "tereljék össze", ezzel is megkönnyítve az ingolaprobléma kezelését az Egyesült Államok és Kanada határán elhelyezkedő Nagy-tavakban - Földünk legnagyobb édesvízi tórendszerében.

A tengeri ingolát 1935-ben találtak meg először az Ontario-tóban. A Welland-csatorna megépítését követően megnyílt vízi úton keresztül a többi tóban is elterjedt, és természetes ellenségek híján igen gyorsan és stabilan megtelepedett. Parazita életmódja miatt időről időre jelentős károkat okoz a tavak halállományban. A felmérések szerint egy felnőtt egyed évente kb. 20 kilogramm tömegű hal pusztulását okozza.

Az újonnan felfedezett kémiai anyag egy feromon, melyet az ingolalárvák termelnek. Az anyag a természetben az ivarérett egyedeket segíti az ívásra alkalmas hely megtalálásában. A tengeri ingola eredeti élőhelye az óceán, ahonnan a szaporodási időszakban vándorol föl az édesvizű folyókban az ívásra alkalmas helyekre.

Más a helyzet a nagy tavakban megtelepedett ingolákkal, melyek egész életüket az édesvízben töltik. Az ingolalárva álló vagy lassú folyású vizek iszapjában él, ahol főként törmelékkel táplálkozik. A lárvák fejlődése nagyon hosszú, fajtól függően akár hat év is lehet. A lárvák átalakulása során kifejlődik a szívószáj és az erős fogazat, mely lehetővé teszi a felnőtt példányok számára a vérszívást. Érdemes megjegyezni, hogy nem minden ingolafaj parazita, de ezek röviddel az átalakulásuk után leívnak, és ezt követően el is pusztulnak. Az ívási időszakban a lárvák által termelt feromon segíti az ivarérett egyedeket, hogy megtalálják az ideális helyszínt a peterakáshoz.

Az ingolacsábító szer izolálásához több ezer liter víz feldolgozására volt szükség. A víz egy "ingolafarmról" származott, ahol 50 ezer ilyen halat tartanak kísérleti célokra. A kutatók számos, a felnőtt ingolák számára attraktív kémiai anyagot azonosítottak. Ezek közül a leghatékonyabbnak egy olyan komponenst találtak, mely nagyon hasonló a squalamin nevű anyaghoz. A squalamint cápáknál mutatták ki korábban, és igazolták baktériumölő hatását.

Forrás: genome.gov

A komponens már rendkívül alacsony koncentrációban is igen hatékony. Egy nagy úszómedencényi vízben egyetlen gramm elegendő ahhoz, hogy az ingolákat odavonzza. A kutatóknak sikerült mesterségesen is előállítani az anyagot, és jelenleg azon dolgoznak, hogy képesek legyenek nagy mennyiségben is termelni. Azt tervezik, hogy az új szert - az ingolák elleni védekezési program keretében - már a közeljövőben bevetik. Hasonló stratégia alkalmazható lehet más invazív fajok elleni védekezésben is.

Magyarországon is él

Magyarországon két ingolafaj él: a dunai (Eudontomyzon vladykovi) és az erdélyi, vagy más néven tiszai ingola (Eudontomyzon danfordi). Az erdélyi ingola megtalálható a Körösökben, a Marosban, a Szamosban, a Tisza felső szakaszán, továbbá Ukrajnában és Szlovákiában is. Tavasszal ívik, ezután a felnőtt példányok - amelyek akár a 30 centiméteres nagyságot is elérhetik - még 2-3 évig élnek, parazita életmódot folytatva. A lárvák 4-5 évig az iszapba ásva fejlődnek.

A dunai ingola, mint azt a neve is mutatja, a Dunában és annak több mellékfolyójában él. A két faj eltérő élőhelyén kívül még lényeges különbség, hogy a dunai ingola nem élősködő faj, a mintegy 15 centiméteres kifejlett példányok az ívás után röviddel elpusztulnak. Hazánkban mindkét ingolafaj szigorúan védett.

Bodrogi Lilla

KAPCSOLÓDÓ CIKK