Agy nélkül, tisztán, szabadon

2006.04.22. 7:52

Az agy továbbra is számtalan kérdés és legenda forrása. A legközismertebb és ma is úton-útfélen hangoztatott darab, miszerint agyi kapacitásunk alig tíz százalékát használjuk. Valóban így van ez?

A közelmúltban jelent meg a HVG Kiadó Legendavadászat c. könyve. A szerzők megannyi elterjedt és bizarr tévhitet, összeesküvés-elméletet, rémtörténetet és kamufigyelmeztetést gyűjtöttek össze ebben a könyvben, öt fő motívum köré csoportosítva. Az egyes legendák tartalma mögé nézve igyekeznek felfejteni keletkezésük körülményeit, és szakemberek, vagy épp az anekdoták főhőseinek segítségével felderíteni azoknak cáfolatát is. Az alábbi fejezetet a Kiadó engedélyével közöljük, Pál Attila tollából.

Voltak korok, amikor - nyilván szivacsos szerkezetéből, no meg redőzöttségéből adódóan - azt gondoltuk, az agy feladata nagyjából abban áll, hogy lehűtse a szervezetben keringő vért. Aztán rájöttünk, mire való. Kicsit arra is, hogyan működik. Egy-egy dologra, jelenségekre - néhol összefüggésekre. Hatalmas területek, sokszor egész funkciók maradtak mégis feltáratlanul. Hogy borzongató példát is hozzunk, nem kevés olyan hatóanyag van a pszichiátriában, amiről csak azt tudják, hogy működik és biztonságos. Hogy miért és milyen elven, azt már nem.

Az agy továbbra is számtalan kérdés és legenda forrása. A legközismertebb és ma is úton-útfélen hangoztatott darab, miszerint agyunk, agyi kapacitásunk alig tíz százalékát használjuk. Nagyjaink, mint Einstein, például, eljutottak a húsz százalékig.

Pontosan minek a tíz százaléka?

A tudós, sőt, kicsit is a pozitivista hozzáállás szerint gondolkodó számára persze a felvetés is teljes képtelenség. A tudomány tényeken alapul, a természettudományok reprodukálható kísérletekkel is igazolható adatokkal dolgoznak. Ha így közelítünk a felvetéshez, azonnal sereg kérdés pattan elő. Pontosan mit is mérünk, mit jellemzünk ezzel a tíz százalékkal? Az agyi működések mely funkcióját? Hogy mérjük meg azt, milyen egzakt, kísérletes módszerrel? Mit jelentene ehhez képest, mondjuk, a 40 százalék? Amíg ez meg nem határozzuk, addig nem tudjuk lemérni. Amíg lemérni nem tudjuk, összehasonlítani sem tudjuk. És még ha valamikor meg is válaszolná valaki e kérdéseket, hogyan utazna vissza az időben, megmérni Einsteinnél? Ezzel tulajdonképpen le is tromfoltuk a kérdést, de ne álljunk meg itt - érdemes kicsit tovább játszani a megállapítással.

Az éjszaka elvitték az ufók az agyamat

Maradjunk először is a fizikai szintnél. Jelenthetné a tíz százalék, mondjuk, agyunk szövetállományának tíz százalékát. Ez az élettan nyelvére fordítva nagyjából annyit jelentene, hogy agyunk kilencven százaléka soha nem jön ingerületbe. A modern orvosi képalkotó eljárások, mint amilyen a pozitron emissziós tomográf (PET), vagy a magrezonancián alapuló fMRI könnyedén cáfolják ezt a tézist. E berendezésekkel az agyat intakt állapotban, azaz működés közben is lehet vizsgálni (az aktív szövet anyagcseréje, hőmérséklete, elektromos állapota alapján), így pontosan kimutatható, mikor melyik terület van ingerületi állapotban. Jól meghatározható régiók aktivizálódnak tüsszentéskor, a félelem hatására, vagy ha egy számunkra kívánatos test gyalogol be a látómezőnkbe. E berendezésekkel folytatott vizsgálatok alapján kijelenthetjük, kísérletekkel bizonyított: kisebb-nagyobb gyakorisággal agyunk minden területe ingerületbe jön, azaz "használjuk".

A legenda kitalálójának és védelmezőjének javasoljuk, gondolja végig, ha felajánlanának neki annyi pénzt, amennyit csak elkölteni képes, cserébe mutasson rá, agyának melyik kilencven százalékát operálhatjuk ki, vajon elfogadná-e az ajánlatot. Elgondolkozhatunk azon is, vajon milyen gyakran közöl a média olyan híreket, melyben valaki fejbe lövi magát, de könnyedén túléli, hisz a haszontalan kilencven százalékot érte a találat?

Régóta ismert tény az is, hogy az agy abszolút mérete és az intelligencia között bizonyos határokon belül nincs közvetlen összefüggés. A legenda mögött álló gondolat szerint azonban - ha mindenki tíz százalékot használ belőle - a nagyobb agy fejlettebb funkciókat feltételezne, vagyis az 1100 grammos agyú Anatole France fele olyan okos, mint Lord Byron a maga 2200 grammjával, sőt még az átlagos férfinél  is butácskább - néhány száz grammal . A valóságban persze mindkettejüket meglehetősen intelligensnek tartották, az átlagosnál jóval kiemelkedőbb intellektussal.

Sokkal éhesebb vagyok

Persze gondolhatunk arra is, hogy a legenda a képességeinkre vonatkozik, azaz arra mutat rá, csak tíz százalékát hozzuk a lehetséges maximális teljesítménynek (abba most ne menjünk bele, hogyan lehet a maximumot meghatározni, és milyen mértékegységgel jellemeznénk azt). E verzióra is könnyen nemet mondhatunk, ha belegondolunk, az agyunk jelentősebb része nem a tudatos folyamatok lebonyolításában, hanem az életműködések irányításában vesz részt.

Az evolúció során végigjárt utunk leképeződik agyunk felépítésében is, úgy rakódnak egymásra a burkok, ahogy a fejlődés során az irányítóközpontnak is egyre több feladatot kellett levezényelnie. Az egyes funkciókat betöltő csomópontok, központok, régiók többnyire valamilyen módon topográfiailag is egységbe tömörülnek, így megkülönböztethetünk például látó-, szagló-, mozgató-, vagy éppen légzésért felelős központokat. Próbáljuk ebben az inerciarendszerben értelmezni tíz százalékot. Vajon mi történne, ha tízszer ilyen "jól" működne az éhségközpontunk? Vagy amelyik azt érzékeli és értékeli, mennyi széndioxid van a vérünkben, és a megfelelő válaszlépéseket elindítja?

Arról nem is beszélve, hogy az olyan tudatos folyamatoknak, mint a memória vagy az absztrakciós képességek, még körülbelüli alapjait sem sikerült feltárnunk. Nem tudjuk, milyen mechanizmusokkal működnek, mérni, korlátait, határait meghatározni egyelőre túl nagy falat a kutatóknak.

220 felett - észre sem veszed - és elhagyod a valóságot

A legenda terjesztői a legnagyobb valószínűség szerint erre gondolnak: lehetnénk sokkal okosabbak! Mindenkiben ott van a potenciális szuperhős, mindannyian meg vagyunk áldva a "hardverrel", mely képes arra, amire Einsteiné is képes volt - sőt, még többre is, ha jól kufárkodunk adományunkkal. Borzongató gondolat. Nem akarunk vitatkozni azzal a feltételezéssel, hogy kiaknázatlan lehetőségek vannak bennünk. Azzal sem, hogy az emberi agy, ezzel együtt a személyiség sokféleképpen tanítható, formálható. Gondolkozzunk el inkább azon, mit jelentene az a bizonyos elméleti maximum, ha létezne egyáltalán, és mit eredményezne, ha elérnénk. Jó lenne ez nekünk?

Az okosság, intelligencia rengeteg mindent takarhat, rátermettségtől bölcsességig, helyes válaszreakcióktól intuícióig, általános műveltségtől a matematikai képességekig. Éppen abban térnek el egymástól a különféle IQ-tesztek, hogy ennek a halmaznak mely elemeit teszik próbára . Az IQ önmagában azonban nem jelent semmit, még ha magas is, mondjuk egy hatéves gyerek teszteredményeiből nem tudunk következtetni, mennyire lesz képes eligazodni a világban - efféle tippelgetésnél az érzelmi intelligencia sokkal hasznosabb segítőnk lenne.

Van itt egy kis ellentmondás, amit még fel kell oldanunk. A nagyon okos ember és a zseni nem azonos fogalmak. Az okos általában nem lép ki az általánosan elfogadott elvek korlátai közül, nem alkot új tudományos törvényeket, de a meglevőket mesterien alkalmazza. A zseni ereje másban van: ő játszadozik a világgal, számára a lehetőségek jóval számosabbak, mint a (tudós)társai előtt felmerülők. Máshogy közelítve: az okos tudós aprólékos munkával, hosszas kísérletezéssel, következtetéseinek precíz összevetésével jut el a végeredményhez. A zseni valahogy rátapint a lényegre, sokszor indokolni, bizonyítani sem tudja elméleteit. Nem kétséges, hogy a korszakalkotó felfedezéseket, megállapításokat mégis ő teszi. Ahogy arra Dr. Frecska Ede pszichiáter is felhívta figyelmünket: a zseni intuitív lény - igazságait is leginkább saját inerciarendszerében tudja értelmezni. Egyszerűen érzi, ha igazságra talál, az ő igazsága gyakorta egységes egész, nem elemekből épül, mint a legtöbb kutatóé.

Ha pedig ebben a mederben gondolkozunk - ne feledjük el, a legenda Einsteint emlegeti - arra juthatunk: a jobb agyi kihasználtságról álmodozó arra vágyik, hogy zseni legyen. Még Einsteinnél is nagyobb. Ha meg akarjuk határozni, milyen funkciók is jellemzik a zsenit, azt mondhatjuk, hogy tág az asszociációs köre (egy dologról rengeteg más jut eszébe), erős szinesztetikus képességekkel rendelkezik (azonos síkra tud hozni jelenségeket, összefüggéseket tud találni egymástól nagyon távol álló dolgokban is) és viszonylag nagy mennyiségű információ jelenik meg adott idő alatt a tudatában (gyakran gondol másra meg másra). Ha azonban ezeken a tengelyeken felnagyítjuk az emberi képességeket, nem egy szinte mindenre képes zsenit, hanem egy szinte mindenre képtelen őrültet kapunk. A korlátlan következtetési rendszereknek, mint azt Dr. Kiss János élettanász megjegyzi: valójában nincs létjogosultságuk a Földön, ahol a szükségszerűség és funkcionalitás a legfőbb rendező erők.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK