A "nem művészet" az ötvenes években

A Rákosi Mátyás vezette totalitárius rendszer évekre elzárta a magyar művészetet a külvilágtól, miközben saját ízlését igyekezett ráerőltetni a művészekre.

1948-49-ben Magyarországon - a többi szovjet befolyás alá eső kelet-európai országhoz hasonlóan - megtörtént a kommunista hatalomátvétel. (ld. korábbi cikkünket) Az új vezetők rég nem látott szigorral léptek fel politikai ellenfeleikkel szemben (koncepciós perek), beindult a gyárak, az üzemek államosítása, az egyházi iskolákat szintén állami tulajdonba vették, létrejött az erősen centralizált kommunista egypártrendszer. Szovjet mintára hamarosan elindult a gazdaság átalakítása, az erőteljes iparosítás és az ún. tervgazdálkodás bevezetése. A társadalom "átnevelése" is megindult: a rendszer kritikusainak börtönbe zárása vagy elhallgattatása, koncepciós perek, internáló táborok megnyitása, a kiterjedt besúgói hálózat létrehozása körvonalazta az új korszakot.

A hatalom a kultúra területén is változásokat követelt. Az ötvenes évek legelején induló korszak kultúrpolitikája központilag meghatározott stílusirányokat jelölt ki a hazai művészek számára. A közérthetőség jegyében a szocialista realizmus és néhány haladó hagyomány (pl. Munkácsy munkássága) vált kizárólag elfogadhatóvá a rendszer számára, minden egyéb stílusirányzatot rendszerellenesnek kiáltottak ki. Ezzel azt a célt igyekeztek elérni, hogy az önálló gondolkodást, az önálló gondolatokat száműzzék a művészetből. Ez azonban egyet jelent a kreativitás, a művészet halálával, az örökös megújulni vágyás huszadik századi lendületével való szakítással, ezért is nevezi a szakirodalom az ötvenes évek magyar hivatalos művészetét "nem művészetnek".

A cikk folytatása a Mindentudás Egyeteme oldalán.