Az ember és a könyve - Simonyi Károly és A fizika kultúrtörténete

2007.04.04. 8:54

Az űrbe készülő Simonyi Károly (Charles Simonyi) édesapja, a 2001-ben elhunyt Simonyi Károly legendás hírű műegyetemi professzor, "tudását, műveltségét két kézzel osztogató ember" volt. Staar Gyula, a Természet Világa főszerkesztője készítette vele 1995-ben az alábbiakban olvasható interjút, amely Magyar Tudomány c. folyóirat 1996. évi 6. számában jelent meg. Az interjú szövegét változtatás nélkül, a szerző és Magyar Tudomány szerkesztőségének szíves hozzájárulásával adjuk most közre.

"Egy irodalmi mű nemcsak az, amit az író - (és a könyv) - mond, nem is az előadásmód, hanem elsőrendűen az atmoszféra, mely a könyvet körülveszi. Ebben az atmoszférában lesz a könyv 'eleven' - máskülönben olyan, mint a légkör nélküli kihűlt égitestek, melyek fénylenek, de nincs élet bennük" - vélekedett Márai Sándor.

Simonyi Károly könyvei is tán ettől oly sikeresek, mivel nemcsak távolra világítanak, hanem különös atmoszférájukkal rabul ejtenek. Olyan érzés keríti hatalmába az olvasót, ami csak a katedrálisok égbe törő ívei alatt tapasztalható. Egyszerre felemelő és porszemléletünkre figyelmeztető.

1995 novemberében a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár különös kiállítást rendezett. Megtartották a rongyos könyvek bemutatóját. Azokét a könyvekét, melyekből már csak egy példányuk van, ezért nem kölcsönözhetők, szó szerint rongyossá olvasták őket. A kiállított könyvek között olyan alapművek voltak, mint Arisztotelész Nikomakhoszi etikája, Plutarkhosz Párhuzamos életrajzai, Schiller válogatott művei, Platón összes művei... és Simonyi Károly A fizika kultúrtörténete című könyve. Ő, az elismerései közül talán erre az olvasói értékítéletre volt a legbüszkébb.

Úgy gondolom, érdekes lehet megismernünk a szerző gondolatait, aki 80 éve magasából tekint le művére, megalkotásának körülményeire, fogadtatására. Simonyi Károly már jó ideje feljogosított a tegezésre, s kérte, ezen az interjú kedvéért se változtassunk. A beszélgetés 1995-ből való.

- Professzor úr, könyvek szentélyében, visszavonultan élsz. Otthonod falát beborítják az értékes, szebbnél szebb könyvek. Vonzódásod a könyvekhez szembeötlő. Honnan való?

- Korán kezembe kerültek idősebb testvéreim tankönyvei. Lapozgattam, nézegettem őket, elsősorban a képek ragadtak meg. Folyton nyaggattam a testvéreket, mi van az ábrák alá írva. Egy idő után megunták, egyszerűbbnek tartották, ha megtanítanak olvasni. Így azután amire iskolába kerültem, már folyékonyan olvastam a tankönyvemet. Szülőfalumban találkoztam először a szép könyvvel is. Itt alakult ki bennem az igény olyan könyvek iránt, melyeknek nemcsak a tartalmuk vonzó, hanem esztétikailag is igényesek, a maguk testiségében is szépek.

- Egy apró faluban milyen szép könyvvel találkozhattál?

- A misekönyvvel. A falu plébánosa nagyon szeretett, sokat lábatlankodtam körülötte. Megtanított ministrálni, aminek óriási előnye volt, hozzászoktatott a latin szövegmondáshoz, megtanultam a szavakat, a kiejtésüket...  És közben ott volt ez a csodálatosan szép könyv, a misekönyv. Különben plébánosunknak, Kapuy Eleknek köszönhetem azt is, hogy elindulhattam az értelmiségivé válás útján. Nosztalgiám mindmáig megmaradt a szép könyvek iránt. Úgy hatvanéves lehettem, amikor az egyik antikváriumban megláttam egy gyönyörű misekönyvet, vörös bőrkötésben. Azonnal megvettem, láthatod, azóta itt őrzöm. Valami még A fizika kultúrtörténeté-be is lecsapódott ebből a nosztalgiámból.

- Az idézetek piros színnel való nyomása, a könyv szövegének fekete-piros együttese a szép méltóságteljes kiállítás...?

- Igen, mindebben kissé benne rejtőzik az én hajdani misekönyv-szeretetem.

- Professzor úr, ha téged egy lakatlan szigetre száműzne valamilyen hatalom, biztos vagyok benne, hogy először a könyvek csomagolásával kezdenéd a készülődést. Miket vinnél magaddal?

- Jól tudod, hogy nekem az élet élesben is feltette ezt a kérdést. A második világháború vége felé bevonultattak katonának... Három könyvvel indultam a háborúba. Dsida Jenő Angyalok citeráján verseskötetét, egy kisméretű német elméleti atomfizikai könyvet és egy  filozófia alapvetés kötetet vittem magammal.

- Hazajutottak veled ezek a könyvek?

Simonyi A fizika kultúrtörténete című előadását tartja az Eötvös Loránd Tudományegyetem XI-es termében

- Később orosz hadifogságba kerültünk, a könyvek zabrálás áldozataivá váltak. Csontsoványra fogyva, több más könyvvel a tarisznyámban mégiscsak hazaérkeztem.

- Az hogyan lehetett? Mármint a könyvek a tarisznyában.

- A lefogyott, beteg foglyoknak egy szerelvényt állítottak össze, a németekkel együtt bepakoltak bennünket és útnak indítottak: irány először Németország, s utána menjünk haza meghalni. Kísérőink már nem tartottak nagy fegyelmet, az állomásokon leszédelegtünk, élelem után kutattunk. Európa egy óriási szeméttelep volt akkoriban. Romok, kétségbeejtő szeméthegyek és kosz mindenfelé. Szétdobált holmik, köztük sok-sok elhagyott könyv. Nagyon izgatott, milyen könyveket vittek magukkal az emberek a háborúba, miket dobáltak el. Volt az állomások környékén mindenféle: Nietzsche, Spengler, Thomas Mann... és érdekes módon sok kotta is: főleg Bach művek. Én pedig szépen szedegettem belőlük a tarisznyámba. Megérkeztünk az Odera melletti Frankfurtba, itt volt egy úgynevezett "átjátszótábor", ahol a hazatérés előtt kissé felerősítették a legyengült embereket. Sok, otthonról menekült civil is volt ott családtagjaikkal. Itt ismerkedtem meg egy budapesti leánnyal, ma úgy mondanánk, kékharisnyával, akinek az irodalom volt a mindene. Ott, akkor arra vágyott, hogy Thomas Mannt olvasson. Megkérdeztem tőle, mégis melyik könyvére gondolt. A Buddenbrook-ház című regény után áhítozott. Eredetiben szeretné olvasni? - érdeklődtem sejtelmesen mosolyogva. Bizony, az lenne a legjobb, sóhajtott lemondóan. Kotorásztam kicsit a tarisznyámban és előhúztam egy viharvert, de eredeti Buddenbrookot. Az a lány ma a feleségem. És az a könyv is megvan még.

- Beszéljünk most a nagy könyvedről...

- Tudod, amikor a "Nagy Könyvről" szólsz, te is, én is A fizika kultúrtörténeté-re gondolunk. Ilyenkor úgy érzem magam, mint aki megcsalja a régi hűséges kedvesét, élettársát. Számomra ugyanis negyven éven át a KÖNYV, így, csupa nagybetűvel, az Elméleti villamosságtan volt. Szép emlékek fűznek már a keletkezéséhez is. Sopronban éjszakákba nyúlóan diktáltam a feleségemnek a kéziratát, karjaimban a néhány hónapos fiammal, fel-alá sétálva, hogy a gyerek aludni tudjon írógép zörgése ellenére. Az Elméleti villamosságtan fűzte szorosra kapcsolatomat az ifjúsággal. Sok örömet okozott, önbizalmat adott nehéz időszakokban, és természetesen anyagi hasznot is hozott.

- Az orosz nyelvű kiadása pedig szabályszerűen megvédett a további üldözéstől. Nemrégiben jelent meg a 10. kiadása Berlinben. Németországban tehát ma is jelen van és hat - negyven éve folyamatosan. Valóban hűséges könyv az Elméleti villamosságtan.

- A fizika kultúrtörténetének  megírása mennyi ideig tartott?

- Azt is mondhatnám, hogy egy életen át dédelgettem magamban ennek a könyvnek a tervét, de ez nem lenne egészen igaz. Való, hogy az első idézetet, melyet Kepler egyik könyvéből vettem, már 18 éves koromban feljegyeztem. Érettségire készültünk, s nekem Madách volt a szerelmem. Az ember tragédiájából számomra a legkedvesebb jelenet Kepleré volt. Később, amikor már az egyetemen tanítottam, a történelmi kapcsolatokat díszítőelemként alkalmaztam szakmai előadásaimban. A lankadó figyelem élénkítésére, pihentetésre én történelmi anekdotákat, verseket mondtam. Ezek mindig kapcsolatban álltak a konkrét szakmai mondanivalómmal. Pontosan emlékezem arra az időre, amikor elhatároztam, hogy ebből a "lazításból" könyv lesz, megírom A fizika kultúrtörténetét. Húsvét előtti csütörtök, 1973 nagycsütörtöke volt.

- Miért, mi történt azon a csütörtökön?

- Abban az időben politikailag mélyponton, szakmailag üresjáratban voltam. A műegyetemi hallgatók meghívtak, tartsak előadást a várbeli kollégiumukban. Rám bízták a témaválasztást, beszéljek arról, amiről szeretnék. Nagycsütörtökön tehát a 17. századról, Galilei koráról, a zsenik századáról beszéltem, a modern tudomány születéséről. Kis körítést is csináltam az előadáshoz. Tanulmányi kirándulást a 17. század elején, Padovában. Meghallgattuk a nagy Galileo Galileit, ott tolongtunk az előadásán, alig fértünk be a terembe, utána az akkori idők szerint elmentünk egy misére, mert az kötelező volt.  A templomban Palestrina-misét hallgattunk, majd a diákoknak engedélyeztem egy estét a közeli tavernában. Természetesen a 17. századi Pádua egyik tavernájában. Mivel jobbat nem találtunk, Orff Carmina buranáját hallgattuk... Megvallom, magam is megdöbbentem az előadás hatásán. Napok, hetek múlva is jöttek hozzám a diákok, mikor lesz folytatása, megírom-e, megjelentetem-e mindezt valahol.

A mélyhűtött állapotom lassan felengedett az érdeklődésnek és a szeretetnek ebben a hőhullámában. A hobbiból szakmai foglalkozás, sőt, főfoglalkozás lett. Követtem az ókori bölcsek útmutatását: docendo discimus, és meghirdettem egy kétszemeszteres, heti kétórás előadássorozatot az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Az ottani fizikus kollégák nagy segítőkészséggel fogadtak, különösen hálás vagyok Radnai Gyula barátomnak... Az előadásom iránti, a tudományegyetem falán is túlcsorduló érdeklődés megerősített abban a hitben, hogy szükség van ilyen témájú könyvre. A második előadássorozattal párhuzamosan hozzákezdtem a kézirathoz...

- Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tartott előadásaidra én is jól emlékszem. A fizikai nagyelőadó zsúfolásig megtelt, az ablakpárkányokon is ültek a hallgatóik, utána kezünkbe adtad az emberiség nagy könyveit, megtapogathattuk, megszagolgathattuk őket... Csodálatos élmény volt.

- Tudod, engem mi hatott meg legjobban? Egyszer megkérdeztem hallgatóimat, honnan érkeztek. Ki jött az Eötvösről, a Műegyetemről, a Semmelweis Orvostudományi Egyetemről? Szép számmal voltak jelen. Akkor feltettem a kérdést, van-e jogász vagy bölcsész a társaságban. Néhány kéz most is a magasba emelkedett. És akkor spontán tapsvihar tört ki, a többiek őket ünnepelték. Megéreztük, hogy itt mi mindannyian egy nagy családot alkotunk.

- Amikor írtad a könyvet, milyen olvasó arca lebegett a szemed előtt? Kinek szántad A fizika kultúrtörténetét?

- Nézd, a nagyon leegyszerűsített válasz erre az, hogy a művelt nagyközönségnek. Ugyanakkor, ha megnézzük, hogy ténylegesen kik azok, akik a könyvemet olvassák és használják, akkor azt kell mondanom, hogy elsősorban a középiskolai fizikatanárok, érdeklődő diákok, egyetemi hallgatók... Talán ritkábban veszi kézbe egy filosz, egy humán beállítottságú ember, bár őket arra szoktam kérni, ha nem értik a képleteket, akkor olvasókönyvként használják A fizika kultúrtörténetét. Tudománytörténeti, filozófiai, irodalomtörténeti olvasókönyvként. A pirossal szedett, a főszöveggel szinte azonos terjedelmű idézeteket bármelyik művelt ember megértheti.

- A könyv tehát elkészült. Hová vitted a kéziratot?

- Elég kézenfekvő volt, hogy a Gondolat Könyvkiadónál kopogtattam. Az igazgatóhelyettes, Maróti Lajos fizikus képzettségű író volt.

- Írói vénájú fizikus. A Giordano Brunóról írt drámája Az utolsó utáni éjszaka sikeres darab volt. Gondolom, jól megértettétek egymást.

- Maróti lelkesen fogadta a kéziratot, s egy hét múlva felhívott: "kiadjuk, így ahogy van". A megjelenés azért nem volt ilyen zökkenőmentes.

- Miért, csak tán nem sértettél napi politikai érdekeket a fizikatörténetben?

- No, azért az nyilvánvaló volt a hetvenes években, ha megjelentetnek egy könyvet, azt szigorú ideológiai bírálatnak is alávetik. Megelőzendő a konfliktusokat, elmentem az egyik, amúgy nagy tekin-télyű, klasszikus műveltségű, széles látókörű, de tőlem eltérő világlátású lektorjelölthöz. - Ne haragudj, elvállalod a könyvem bírálatát? - Miért ne vállalnám? - kérdezte meglepődve. - Mert nem marxista szemléletű. Tudod, Szent Tamástól több idézet van benne, mint Marx Károlytól. - Ó, Szent Tamás nagy férfiú volt - válaszolta és elvállalta a lektorálást. Nagyon sok szakmai javaslatát hasznosítottam, az ideológiai indíttatású csonkító utasításait azonban nem voltam hajlandó végrehajtani. Ezt közöltem Maróti Lajossal és megkérdeztem, ezek után mi a teendő. Ő kijelentette: "Te vállalod a felelőséget mint író, én vállalom a felelőséget mint kiadó. A  könyvet tehát megjelentetjük!"

- Mérget veszek rá, a másik lektoroddal, Vekerdi Lászlóval nem voltak ilyen természetű nézeteltéréseid.

- Nem, nem. Ő nagyon sok kritikai megjegyzést tett, mindben száz százalékig igaza volt, elfogadtam javaslatait, ma is hálás vagyok neki segítőkészségéért.

- Megjelent a könyved. Milyennek érezted a hatását idehaza?

- A gyors egymásutánban megjelent három kiadás hatvanezres összpéldányszámot takar. A fizika kultúrtörténete ma már három egyetemünkön szerepel kötelező vagy választható tantárgyként, hála állandó, nélkülözhetetlen munkatársam, dr. Csurgayné Ildikó buzgalmának. Mindez azt jelzi, hogy A fizika kultúrtörténete mint tantárgy, végleges polgárjogot nyert idehaza.

- A fizika kultúrtörténetébe elég belelapozni ahhoz, hogy azonnal feltűnjön, a szerzője keresztény kultúrkörben nevelkedett.

- Pontosabban mire gondolsz?

- Az idézetekre, az illusztrációkra, vagy például arra, hogy a Benedek-rend alapításának évét, 529-et az egyik korszakhatárnak tekinted. De sorolhatnám tovább a példákat.

- Örülök, hogy megemlítetted az 529-es évszámot. A korszakhatárt kijelölni különben is csak önkényesen lehet, egyéne válogatja, ki hová veri le a cövekeket.  Az 529. év azonban másról is nevezetes: Justinianus, a nagy jogrend-kodifikáló ekkor záratja be az athéni filozófiai iskolát. Tehát valami véglegesen, "adminisztratív" eszközökkel is lezárult. De jogosan kérdezheted, mit jelenthet egy szerzetesrend a fizika számára. Jelenti az addig megvetett fizikai munka átértelmezését. A Benedek-rendi szabályzatban ugyanis már rögzítették: a szerzetesnek szellemi és fizikai munkát egyaránt kell végeznie. Most már nem csak imádkoznom kell, hanem természetközelbe kerülve kutathatom is a természetet, és ez pontosan ugyanolyan Istennek tetsző munka. A rend ideológiai megalapozást adott a tudományos kutatásnak, az értelmiség közel került a kétkezi munkához, elkezdhette a kísérletezést.

Hogy a középkor tárgyalása túldimenzionált? Sok tévhit kering a "sötét" középkorról. Ma is hallok olyan kultúrtörténeti előadásokat, melyek hangsúlyozzák, a középkorban még azt hitték, a Föld lapos, a közepén fekszik Jeruzsálem, fölötte pedig a mennyország. Nos, persze, nyilván volt, aki ezt hitte, de a középkorban már nemcsak azt tudták, hogy a Föld gömbölyű, hanem azt is,  miként lenne megmérhető, hogy pontosan gömb alakú-e. Előadásomban gyakran eljátszottam a következő kísérletet: felolvastam egy szöveget, mely a Föld mozgására hoz fel érveket. Megkértem hallgatóimat, tippeljenek, mely korból, kitől való a szöveg. Az idézet mögött majdnem mindig Galileit gyanítják. Óh nem, mosolygok ilyenkor, a szöveg háromszáz évvel korábbi, a középkorból való, akkor fogalmazták meg ezeket az érveket. Az egyik tudománytörténésztől származik a hasonlat: a középkort sötétnek nevezni ugyanaz, mintha egy terhes nőt terméketlennek tartanánk azért, mert még nem szülte meg a gyermekét.

Könyvemmel összefüggésben említetted a keresztény kultúrkört. Nézd meg, ma mennyit vitatkoznak azon, hogy a nevelés világnézetileg semleges legyen-e, avagy sem. Tereljük-e gyermekeinket egy multikulturális, színes világ felé vagy sem, ezen lehet vitatkozni, én is érvelhetek pro és kontra. De azon nem lehet vitatkozni, hogy Európa múltját, s benne Magyarország történelmét áthatotta a keresztény kultúra. Persze a kereszténység bonyolult eszmerendszer, nagy olvasztótégely, benne van az ősi héber, a zsidó, a görög, a római, de benne foglaltatik a germánság, a szlávság, az újlatin népek kultúrája. A többi néppel együtt ehhez mi is hozzájárultunk, néha talán erőnkön felül is. A keresztény kultúra ismerete nélkül a magyar kultúra sem érthető meg. Illyés Gyula szép megfogalmazásában:

 "Hiszed, hogy volna olyan - amilyen
 magyarság, ha nincs - Kálvin?
                                     Nem hiszem."

Eszembe jut néhány Ady-verscím: Absolon boldog szégyene, A Hágár oltára, Ruth és Delila, A Sion-hegy alatt... Mondd, megérti e sorokat az, aki nem olvasta a Bibliát?

- Térjünk vissza a könyvedre. Külföldön mi a helyzet? Nemrégiben jelent meg A fizika kultúrtörténetének német nyelvű második kiadása. Úgy tudom, más nyelveken is tervezték a megjelentetését.

- A fizika kultúrtörténeté-t elég nagy nemzetközi érdeklődés kísérte. Megkerestek a görög és az örmény kiadás ügyében, szerződéskötésig jutottunk a lengyel és a szerb kiadásról, az angol változat kétévi keserves munka után jutott holtpontra, szerződést bontottunk. Talán meglepően hangzik, A fizika kultúrtörténete nem fordítható le a szó mindennapi értelmében véve úgy, mint egy regény, vagy akár egy tudományos munka. A fordító a munkája befejeztével leadja a kéziratot: ez könyvem terjedelmének kb. 60 százaléka. A többi idézet! Gondold csak meg, ezzel a szóba jöhető nyelvek száma máris leszűkül. A fizika kultúrtörténete nem jelenhet meg olyan nyelven, melyen nem találhatók meg mondjuk a görög filozófusok, drámaírók munkái. Nevetséges lenne, hogy pont az én könyvem számára készüljön mondjuk egy hiteles Arisztotelész-fordítás.

Az idézetekkel egyéb bajok is vannak. Itt van a magyar kiadásban, mondjuk, Pázmány Pétertől egy idézet. Nem tudtam megállni, hogy ne vegyem be a könyvbe, mivel gyönyörű a nyelvezete. Ugyanakkor tudjuk, hogy Pázmány Péter természettudományos műveltsége már a maga korában is elavult volt. Pázmány prózáját tehát semmitmondó lenne idéznem, mondjuk, német nyelven...

- Meg kellett keresned tehát a német Pázmányt.

- Pontosan. Kerestem és találtam, persze egy kicsit nagyobbat, kissé korábbról valót: Luthert. Neki ugyanolyan gyönyörű, erőteljes, veretes a nyelvezete, mint Pázmánynak. És a tudományos felfogása is ugyanolyan avitt, vagy talán még inkább az. Ugyanúgy helyettesíteni kellett a német kiadásban Illyés Gyulának A reformáció genfi emlékműve előtt című csodálatos versét. A német kiadásban a klasszikusok szövegeit természetesen felleltük hiteles fordításban. Akadtak azonban itt is nehézségek. Descartes egyik, Krisztina királynőnek küldött levelét, melyben a világ határtalanságáról tűnődött, nem találtuk meg német fordításban. Az ilyen "műfordítás" jellegű munkákban Haiman Ottó volt segítségemre.

A német változat kissé családi kalákában is készült. Nagyobbik fiam, a Microsoftos, megkereste, megszerezte és elküldte számomra az idevonatkozó legújabb amerikai irodalmat, valamint az Encyclopaedia Britannicát és a nagy Brockhaust is. A másik fiam az arab szövegeket szerkesztette, feleségem az itthoni könyvtárakban kutatott, gépelt, a francia szövegek fordításában segédkezett.

Mindebből talán kitűnik, hogy a Kulturgeschichte der Physik nem egyszerű fordítása A fizika kultúrtörténeté-nek, hanem adaptáció, a könyv német nyelvű változata Ennek elkészítése számomra egy új könyv megírásának erőfeszítését jelentette.

- Könyvedet a német nyelvterületen is  kedvezően fogadták. Sok recenzió jelent meg róla, rádióelőadásban méltatták. Az egyik német kritikus ezt írja: "A szerző ...megszégyeníti mindazokat, akik úgy vélik, hogy a nagy egyéni teljesítmények kora lejárt. Szakkörökben a mű máris nagy visszhangot keltett, de vajon a nem szakember is jól utazhat a fizika, a technika, a filozófia, a történelem ezen párhuzamos menetrendje szerint? Igen, utazhat! Utaznia kell!"

- Ezeket a méltató sorokat a tudtomon kívül a könyv legújabb német kiadásának a hátsó borítólapján is megjelentették. Örülök neki, hogy nem a fellengzősebb mondatokat idézted.

- Azt, amikor arról írnak, hogy könyved a nyugati, az európai kultúra kvintesszenciájának a foglalata? Miért zavar ez?

- Mert az elismerő szavak túloznak.  Könyvemet valóban ilyennek álmodtam meg, a célomat azonban messze nem értem el. A Kulturgeschichte der Physik második kiadásában ezt a szintézis jelleget igyekeztem még jobban hangsúlyozni, többek között egy új fejezettel, mely a középkori zsidó kultúráról szólt. A modern eredményekkel való kiegészítéseken túl, tanulva a hozzám egyéb úton érkező visszajelzésekből, a mű "Kézikönyv a középiskolai fizikatanároknak" jellegét is erősítettem.

- Nemcsak a fizikatanárok kézikönyve A fizika kultúrtörténete, hanem, hogy egy konkrét esetet említsek: az Internetből arról értesülhettünk, hogy  a hamburgi egyetem fizikatörténeti előadásának is alapkönyvévé vált. Mit jelent a német kiadás címlapján az 1990-es évszámot jelző időhatár? A modernséget?

- Nem, a kortalanságot!

- Itt látom az íróasztalod mellett a Nyugati Világ Nagy Könyveinek 60 kötetből álló sorozatát. Az emberiség kétezer éves kultúrkincsének legjavát őrzik ezek a könyvek.

- Ami természetesen csak egy szubjektív válogatás, bár nagyon tekintélyes természettudósokból, irodalmárokból, teológusokból álló bizottság állította össze.

- Vagyis ebben a szubjektív értékítéletben azért megbízhatunk. A nagy könyvek szerzői A fizika kultúrtörténetének is szereplői?

- Jó kérdés, ezt már én is feltettem magamnak. Könyvem ugyanis korábban született ennél a sorozatnál, tehát az összehasonlítás egyfajta értékítéletnek, tesztnek is beillett. Egymás mellé írtam a "nyugati világ" nagy könyveinek szerzőit, irodalmárokat, természettudósokat, filozófusokat... Összevetettem könyvem második német kiadásának névjegyzékével. Megdöbbenve, ugyanakkor megelégedve láttam, hogy e neveknek csaknem mindegyike szerepel A fizika kultúrtörténeté-ben.

Ez az összeállítás egy nagyon lényeges momentumra is fölhívta a figyelmet. Időrendi sorrendbe állítottam az irodalmi, a tudományos, a történelmi és a filozófiai munkákat. Hasonlítsuk most össze az irodalmat a természettudománnyal. Vegyük ki például Szophoklészt és Moliére-t, s nézzük meg, ki áll velük szemben a tudományban. Szophoklésszel Galenus vagy Ptolemaiosz, Moliére-rel mondjuk Huygens párosítható. Azonnal szembeötlik a különbség. A humán műveltség közkincse az a teljes kétezer év. Szophoklész drámái, Moliére darabjai nem üzennek a mának; azok itt élnek velünk, mindennapjaink részei. Nemcsak az irodalmárok, hanem az orvosok, a mérnökök, az atomfizikusok életének is részei. Ugyanakkor mondd meg, ki olvas ma Galenust vagy Huygenst? De ki olvassa akár csak Newtont, aki az emberiség talán legnagyobb hatású könyvét, a Principiát, A természetfilozófia matematikai alapelveit megírta? A mai világban csak néhány, ezzel a korral behatóan foglalkozó tudománytörténész teszi meg.

- Simonyi Károly azért ugye elolvasta?

- Természetesen, a kezemben volt Newton Princípiájának eredeti példánya. Egyszerűen a maga testi valóságában is érezni akartam ezt a könyvet, az emberi történelem talán legnagyobb művét. A könyvtárban ilyen könyvet nem lehet alaposan feldolgozni. A Principiát a nagy könyvek angol kiadásában nagy kínlódások árán, de elolvastam.

A természettudomány legnagyobb könyvei mind erre a sorsra jutnak. Idővel kihullanak mindennapjainkból.

- Évtizednyi szünet után sokunk számára jelentett nagy élményt újra előadást hallgatni tőled. Még ha nem is élőben, hanem a rádióhullámok közbeiktatásával. A Magyar Rádió Gordiusz műhelyének jóvoltából élvezhettük kultúrtörténeti előadásaidat. Mennyire épült mindez a könyvedre?

- Az előadássorozat nem tekinthető A fizika kultúrtörténete rövidített, egyszerűsített változatának. Természetesen felhasználtam  annak anyagát, de más szerkezetben építkeztem. A nívót nem szállítottam le, csupán a súlypont tolódott el a kulturális megfontolások felé. Figyelembe vettem az amerikai kiadók intését a tudományt közkinccsé tevő munkák szerzőihez: minden egyes képlet felére csökkenti az olvasótábort. Az előadások egyébként a rádióműsorral párhuzamosan nyomtatásban is megjelentek a Természet Világa folyóiratban, képanyaggal kibővítve.

- Ilyen tiszteletreméltó életúttal a hátad mögött, immár márványba, tanítványok generációinak lelkébe vésve, sikeres könyvek szerzőjeként elégedett embernek érzed magad? Megtettél mindent, amit megtehettél?

- Tudom, ha most azt mondom, dehogyis vagyok elégedett, kétkedve néznél rám. Formálisan minden rendben van. A közvetlen környezetem: feleségem, gyermekeim, unokáim, nekem sincs okom panaszra, még így megfáradva is kvázi-aktív értelmiségiként élhetem napjaimat... Mégis, úgy érzem, mai világunkban csak egy autista lehet maradéktalanul boldog. Szociálisan érzékeny ember vagyok, nem tudom magam függetleníteni az otthonunkba is beömlő szörnyűségektől. Riasztanak a külvilág történései, szégyellem bevallani, engem mélységes pesszimizmussal töltenek el. Rossz lelkiismerettel pedig nem lehet boldog az ember.

- Épp Te mondod ezt? Dehát mi közöd neked a világ bűnéhez?

- Nem tudom. G. B. Shaw, amikor előtte valaki azon szörnyülködött, hogy "mennyi gonosz ember van a világon!", ezt válaszolta: "és rendszerint eggyel több". Tudod, én is így vagyok ezzel. A két világháború között váltam felnőtt emberré, 1948-ban neveztek ki egyetemi tanárnak, 1989-ben mentem nyugdíjba, végigdolgoztam az egész úgynevezett átkos rendszert, a diktatúrát, amit nem túlélni akartam, hanem tudósként, oktatóként alkotóan munkálkodni. Ez idő alatt éltem, tettem a dolgom, hatottam, több kevesebb sikerrel sáfárkodtam tehetségemmel. Tehát előtted áll az a plusz egy fő, aki még felelős a világ mai állapotáért.

De hagyjuk ezt, nem szeretek nyilvánosan vezekelni, az nem tűnik őszintének. A lelkiismereti kérdésekre mindenkinek önmagának kell választ találni. Ez az igazi vezeklés.

- Mit olvasol mostanában?

- Ebben a korban az ember szívesebben olvassa azt, amit ismer, ahol nem érheti kellemetlen meglepetés. Mi, öregemberek olyanok vagyunk, mint a gyermek, aki már kívülről fújja a mesét, mégis újra és újra szeretné hallani.

Nézzük csak, mi is van itt a kezem ügyében. A Biblia, négy nyelven. Sajnos csalódást kell okoznom, nem azért olvasom, amiért általában a Bibliát olvassák. A négynyelvűséget élvezem. Látod, párhuzamosan fut benne a görög, a latin, az angol és a német biblikus szöveg. Nagyszerű élmény, ...s hát közben a reménytelen szerelmemet, a görög nyelvet is ízlelgetem a másik három segítségével. Gyakran olvasom Szerb Antal Száz vers antológiáját, a könyv oldalpárjain szembetekintenek a görög, latin, angol, francia, német, olasz válogatott költemények eredeti szövegei és azok magyar műfordításai. Vele egybekötve Kardos László Száz vers című kötete. Feleségemmel sokat forgatjuk a Hét évszázad magyar versei köteteket, szívesen hallgatjuk kedves verseinket a rádióban, a televízióban.

Ebben a korban érti meg igazán az ember, hogy miért klasszikusok a klasszikusok. Bármikor elővehetők, nem árt nekik az idő múlása, kortalanul élvezhetők.

Nagyon kedvelem a régi drámákat, Szophoklész, Euripidész vagy a vígjátékíró Arisztophanész műveit. Amíg megjelent a Rivalda, minden év drámatermésének válogatott gyűjteménye, mindig megvásároltam, e kötetek nekem a színház élményét adták. Németh László történelmi drámái is nagy hatással vannak rám, újra és újra elolvasom őket. Útmutatást adnak, irányt mutatnak. Megerősítettek abbéli hitemben, hogy nincs olyan nagy és magasztos cél, amiért érdemes lenne az embernek megalkudnia. Mert lehet, hogy rosszul ítéljük meg a helyzetet, s benne a mi eszközszerepünket a nagy cél elérésében. Gondolj csak Galilei tragédiájára, aki szentül hitte, hogy meg kell mentenie a fejét, mert csak ővele mehet előre a fizika. Ezért aztán megalkudott. S akkor jött Torricelli és kiderült, mindez hiábavaló volt. A világ nélküle is előrehalad. Azután itt vannak az Iliász számomra legszebb sorai, amikor az oltalmat adó várfalak mögül a biztos halálba induló Hector búcsút vesz feleségétől. Soha nem felejtem szavait, amit kétségbeesett asszonyához intéz:

       "  ... csakhogy a szégyen
bánt, ha a trójaiak s az uszályos trójai nők is
azt látják, hogy a harctól, mint aki gyáva vonakszom:
és lelkem sem ereszt, mert hősnek lenni tanultam
mindig is"

Nekem erőt adtak ezek az olvasmányok. És ha sikerült többnyire egyenes gerinccel élnem, ezeknek is köszönhetem.

- Egyszer arról beszélgettünk, hogy a te igazi világod, ahol leginkább otthon érzed magad, a könyvtárak világa. A meghitt csendben az olvasólámpa rajzolta fénykörben a tudást adó könyv fölé hajolni maga a boldogság. Nem félted a számítógépek egyre növekvő uralmától szeretett könyvvilágodat? Azt az Édenkertet, melynek elmúlásához Károly fiad, a Microsoft egyik vezető munkatársaként keményen hozzájárul.

- Tudod, amikor rámolvasod, hogy mi számomra a boldogság, Horatius Beatus ille... kezdetű verse jut eszembe, ahol egy uzsorás a falusi élet örömeit ecseteli hosszan és meggyőzően, majd rohan az üzletei után. De visszatérve a kérdésedre, igen, féltem a könyvművészetet. Féltem a szép könyveket, a könyvtárak templomi áhítatát. Meglehet, mindezt csak az öregség sugalmazza.

Mennyire idegenkedtek a középkorban a nyomtatott könyvtől! Az első könyvek mennyire igyekeztek utánozni a kódexeket! Gutenberg Bibliájának olyan a díszítése, mint egy kódexé. De a későbbiekben a könyvek kiállítása meg sem közelítette a kódexekét. A haladást mégsem lehetett megállítani. A könyveknek kialakult a maguk művészete, a szép könyvekbe pedig éppúgy beleszerettünk, mint őseink hajdan a kódexekbe. A mi utódaink talán épp oly szerelmesek lesznek a személyi számítógépükbe, melynek kijelzőjén azonnal felvillan a keresett információ,  miként mi vonzódtunk a szép könyveinkhez. Könyvekhez, melyeket boldogan simogattunk,  lapozgattunk...

- És néha olvastunk is.

Az interjút készítette: Staar Gyula

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK