Az amerikai Montana állam területén került elő az első fosszilis bizonyíték arra vonatkozóan, hogy egyes dinoszauruszok a földfelszín alatt éltek.

Az új dinoszauruszfaj, az Oryctodromeus cubicularis néhány példányának maradványait abban az egykori alagútban fedezték fel, amelyet még 95 millió évvel ezelőtt, a kréta időszak közepén ástak ki maguknak. A lelet a beásódó életmód mellett azt is bizonyítja, hogy ez az állat sokáig gondoskodott kicsinyeiről. A beásódás képessége alapján feltételezhetjük, hogy egyes dinoszauruszok sokkal keményebb környezeti feltételeket is túlélhettek, mint azt eddig feltételezték. A barlangok ugyanis jóval stabilabb környezetet biztosítottak, főleg a hőmérséklet és a páratartalom tekintetében.

Egy felnőtt és két fiatal példány maradványait még 2004-ben fedezték fel az egykori járatokban. A fő járatból számos kisebb csatorna ágazik el, ami arra utalhat, hogy kisebb állatok (például méhek vagy akár kisebb emlősök) is osztozhattak a rejtekhelyen a dinoszauruszokkal. A járatok viszonylag könnyen felismerhetők, mert kitöltő anyaguk eltér a környező üledékektől. A kutatók szerint az alagutakat egy folyó árapály-síkságának a peremén mélyítették, és később az áradások során töltötte fel őket a folyó finom iszapja. Maga a csatorna mindössze 2 m hosszú volt, és tartalmazott egy S-alakú kanyarulatot, ami valószínűleg segített távol tartani a ragadozókat. A csatorna végül egy nagyobb kamrában végződött.

Forrás: Lee Hall/MSU

A felnőtt Oryctodromeus testhossza elérhette a 2 métert (balra), szürkével egy fiatal példány

Az Oryctodromeus két lábon futó, gyors növényevő volt, amely mindössze 32 kg-ot nyomhatott. A nem teljes felnőtt példány alapján 2,1 m hosszúságot becsülnek a paleontológusok, aminek azonban felét a farok tette ki. Az állat szélessége a csatorna méretével összemérhető, mintegy 30 cm átmérőjű volt. Ez megerősíti a feltételezést, hogy a dinoszaurusz maga készítette a járatot, nem egy korábbi lakó elhagyott birtokát foglalta el.

A kis termetű dinoszaurusz számos specializációt ("szakosodást") mutat a beásódó életmódhoz. Ilyen például a szinte lapátként használható módosult orr, az erőteljes izmok tartására szolgáló nagy csontos függelék a vállaknál, valamint az erős csípő, mellyel kimerevítette magát ásás közben. A két fiatal példány mérete azt sugallja, hogy ezek megszületésük után még hosszú hónapokig az alagútban maradtak. Ez az eddig talált egyik legerősebb bizonyíték a dinoszauruszok ivadékgondozására. Ezzel a megoldással a ragadozóktól is biztonságban tudhatták a kicsinyeiket.

Az Oryctodromeus néhány rokona hasonló specializálódásokat mutat, jelezve, hogy a beásódó életmód elterjedt lehetett a csoport fajai között. Az sincs kizárva, hogy más dinoszauruszoknál is előfordult, de erre még nem találtak fosszilis bizonyítékokat. A közelmúltban Délkelet-Ausztráliában leírt sarkvidéki dinóknak is vannak hasonló jellegeik. Az egykori fagyos környezetben ezeknek is előnyére válhatott az alagutak által biztosított stabilabb környezet. Tavaly pedig hasonló méretű alagutak nyomait írták le Dél-Utah területéről, a dinoszauruszok idejében képződött homokkőből.

Az új felfedezés a dinoszaururszok kihalásával kapcsolatos elképzeléseket is megváltoztathatja. Eddig sokan azzal magyarázták azt, hogy egyes emlős-, hüllő- és kétéltűcsoportok a dinoszauruszokkal ellentétben túlélték a kréta-végi nagy kihalást, hogy ezeknél megvolt a beásódás képessége, ami segített elviselni a hirtelen jött környezetváltozásokat is. Az Oryctodromeus viszont egyértelműen mutatja, hogy ebben a kérdésben a dinoszauruszok egyes képviselői sem maradtak el a túlélő csoportok mögött.