Az emberi agy alkalmazkodott a csoportos élethez

Sok kutató szerint a Homo sapiens azért tudott egyeduralkodóvá a Földön, mert igen hatékonyan volt képes együttműködni csoportjának többi tagjával. Egy új kutatás eredményei szerint az emberi agy amygdalának nevezett része fontos szerepet játszhat abban, hogy az ember könnyedén együtt tud élni sok társával.

Az ember történetének legnagyobb részét, csaknem százezer évet a kőkorszakban élte le, így nem csoda, hogy sok tulajdonsága az akkori körülményekhez adaptálódott (alkalmazkodott). Akkoriban az ember még nem volt képes a maihoz hasonló mértékben átalakítani környezetét. Voltak emberek, akik sikeresebbek voltak az adott környezetben, mások kevésbé. A sikeresebbek előnybe kerültek társaikhoz képest, és több utódjuk született: az emberi evolúció a kőkorszakban gyorsabb volt, mint ma. A modern időkre a humánetológusok a "relaxált evolúció" kifejezést szokták alkalmazni. Ez azt jelenti, hogy jelenleg az ember evolúciója gyakorlatilag áll: a környezetet mi alakítjuk, így az már nem részesíti előnyben az egyik embert egy másikhoz képest.

A kőkorban az ember elszigetelt csoporttársadalmakban élt. Egy-egy csoport száz-százötven főt számlált, és a csoportok ritkán találkoztak egymással; ha mégis, akkor találkozásuk gyakran agresszióba torkollott. Az egyes emberek túlélése csoportjának sikerességétől függött: ha a csoport meg tudta védeni termését, állatait más, ellenséges törzsektől, ha sikeres vadászok voltak, és volt élelmük télen is, a csoporttagok jól éltek. Azok a csoportok voltak sikeresek, amelyek tagjai jól megfértek egymás mellett, és gördülékenyen tudtak együttműködni. Ezt a képességet nevezzük szociabilitásnak.

A szociabilitás az egyik legkifejezettebb különbség az ember és emberszabású rokonai között. A csimpánzok hordái legfeljebb néhány tucat egyedet tartalmaznak. Nagyobb csoportban óhatatlanul agresszív összecsapások törnek ki, lehetetlenné téve a sikeres együttműködést, kooperációt. Szinte minden kutató egyetért abban, hogy ember evolúciós öröksége tartalmazza a csoportos lét képességét, e viselkedési jelleg neuroanatómiai háttere (tehát azon agyterületek feltérképezése, amelyek ezt a képességet irányítják) azonban mindeddig feltáratlan.

Sokan úgy vélik, hogy a szociabilitásért felelős agyi terület az amygdala (mandulamag) lehet. Erről tudott, hogy szerepet játszik más emberek érzelmeinek, különösen mások félelmének felismerésében. Az autista emberek (akiknek nehézségeik vannak a társas kapcsolatok értelmezésében, és más emberek érzelmeinek felismerésében) amygdalája, különösen annak oldalsó mag (nucleus lateralis) nevű része kevesebb idegsejtet tartalmaz, mint egészséges társaiké. Katerina Semendeferi antropológus és munkatársai a Kalifornia Egyetemen (San Diego) tizenkét, boncolásból származó emberszabású és emberi agyat vizsgált meg. Céljuk a különböző fajok amygdalájának összehasonlítása volt.

Eredményeik szerint, bár az ember amygdalája nagyobb volt, mint a majmoké, összehasonlítva agyuk teljes méretével, az emberé volt arányaiban a legkisebb. Közelebbről megvizsgálva az amygdalát úgy találták viszont, hogy annak oldalsó magva a teljes amygdalához és az egész agyhoz viszonyítva is az emberben volt a legnagyobb. Bár az oldalsó mag pontos szerepe nem ismert, Semendeferi véleménye szerint árulkodó lehet, hogy e résznek vannak a legközvetlenebb összeköttetései az agy halántéklebenyével, amelyről tudott, hogy szerepet játszik a szociális kognícióban (elmeműködésben) és az érzelmek feldolgozásában.

A kutatók eredményeik alapján valószínűsítik, hogy az ember amygdalájának oldalsó magva az emberszabású majmok fejlődési vonalától való leválásunk után indult növekedésnek, feltehetően a csoportos lét követelményeinek hatására. Vélekedésüket erősíti az, hogy a magányosan élő orángutánok amygdalája és annak oldalsó magva a legkisebb az összes emberszabású faj közül. Ennek oka valószínűleg az lehet, hogy nekik nincs szükségük olyan elmebeli, kognitív képességekre, amelyeket a csoportos élet követel meg, így nem is jelentene előnyt számukra egy olyan szerv (az amygdala oldalsó magva) fenntartása, amelynek feltételezhetően ez a funkciója.

James Rilling, az atlantai Emory Egyetem antropológusa igen figyelemre méltónak tartja a vizsgálatot. Véleménye szerint azonban több egyed amygdalájának vizsgálata szükséges a jövőben ahhoz, hogy bizton állíthassuk azt, hogy az oldalsó mag szerepet játszik a szociabilitásban.