Már idén nyáron eltűnhet a jég az Északi-sark környékéről

Vágólapra másolva!
A kutatók több mint 50 százalék esélyt látnak arra, hogy az idei nyár végére jégtakaró nélkül marad Földünk legészakibb pontja, az Északi-sark és környéke. Hogy valóban sor kerül-e klímaváltozás terén szimbolikus jelentőségű eseményre, már csak az időjáráson múlik - állítja a sarkvidékek jég- és hótakaróinak állapotát nyomon követő amerikai kutatóközpont egyik vezető szakembere.
Vágólapra másolva!

"Az utóbbi néhány évtized során megfigyelhettük, amint az Északi-sarkkör környékének jege egyre vékonyabb és vékonyabb lesz, így bizonyossá vált, hogy az Északi-sark közelében lévő jég is eltűnik egyszer. Ám hogy ez ilyen hamar következhet be, arra néhány éve még gondolni se mertünk" - nyilatkozta a CNN-nek Mark Serreze, az amerikai Nemzeti Hó- és Jégkutató Központ (National Snow and Ice Data Center, NSIDC) egyik vezető kutatója.

Az Északi-sarkvidék jegének teljes vagy közel teljes nyári felolvadását néhány éve a kutatók az általánosan elfogadott forgatókönyv szerint 2050-2100-ra tették. "Nemrég felülbíráltuk ezt a becslést, így lett a várható időpont 2030. Most már többek szerint még ennél is hamarabb bekövetkezik."

Az idén a szakemberek minden korábbinál nagyobb esélyt látnak arra, hogy közvetlenül az Északi-sark közelében lévő jég is felolvad, miután a sarkot normálisan borító vastagabb jég helyére vékonyabb, csupán egy év alatt képződött jégréteg sodródott.

Az Északi-sarkvidék jegének kiterjedése (színes vonallal az adott időpontban átlagos kiterjedés látható)

Forrás: National Snow and Ice Data Center, BoulderForrás: National Snow and Ice Data Center, BoulderForrás: National Snow and Ice Data Center, Boulder
2005. szeptember 21-én2007. szeptember 26-án2008. június 29-én


A szezonális jégolvadás a 2007-es év során is mérföldkő volt a klímaváltozás történetében: minden korábbinál nagyobb, több mint egymillió négyzetkilométernyi jégtakaró olvadt el északon, így a nyár végére átjárhatóvá vált a Grönland és Kanada északi része közötti szigettengerben húzódó csatornalánc, az Északnyugati-átjáró. Tévedés azt gondolni, hogy az északi-sarkvidéki jégolvadás csupán a földtörténetben most esedékes fölmelegedés következménye - állítja Serreze. "Már legalább 30 éve, az első erre vonatkozó klímamodellek elkészítése óta világosan látjuk, hogy az Északi-sarkkör környékén jelentkeznek majd először a globális fölmelegedés következményei." Tény, hogy az utóbbi négy évben kétszer - 2005-ben és 2007-ben - is megdőlt a jégtakaró visszahúzódásának rekordja. Ennyire kevés idő még soha nem telt el két rekord között, a két területi érték közötti különbség pedig a legnagyobb, amelyet a rendszeres mérések 29 éves történetében valaha regisztráltak - írja az MTI.

Forrás: Getty Images

A globális klímaváltozásnak tulajdonított jelenség nemzetközi politikai felfordulást okozhat, mert a tengerfenék alatt hatalmas nyersanyagkészlet - mindenekelőtt földgáz - rejtőzik, amelyet könnyebben ki lehet termelni, ha eltűnik a jég, az Atlanti-óceánt és a Csendes-óceánt összekötő Északnyugati-átjáró pedig stratégiai jelentőségű közlekedési útvonallá válhat. Egyes elemzők szerint az ásványkincsek kiaknázásának és a terület feletti kontroll jogának vitatott kérdéséből akár fegyveres konfliktus is kirobbanhat az úgynevezett arktiszi hatalmak - az Egyesült Államok, Oroszország, Kanada, Norvégia és Dánia - között. Vlagyimir Samanov altábornagy, az orosz hadsereg kiképzésért felelős vezetője az elmúlt héten bejelentette, hogy már dolgoznak az Északi-sarkvidékre vonatkozó harci forgatókönyveken és a csapatok kiképzésén.



* * *

Forrás: Tromso egyetemi könyvtár
Amundsenék 1904 telén

A Föld egyik legveszélyesebb vízi útját évszázadokon át keresték a hajósok. Felkutatására először John Cabot indult el 1497-ben, VII. Henrik angol király utasítása alapján, majd Jacques Cartier és Francis Drake is próbálkozott. Több évszázados eredménytelen próbálkozások után végül 1906-ben a norvég Roald Amundsen volt az első, aki Kanada északi partjai mentén nyugat felé haladva végighajózott az Északnyugati-átjárón, a Jeges-tengerből a Bering-szoroson át a Csendes-óceánba vezető úton.

Amundsen és hattagú legénysége a Gjöa nevű, 22 méter hosszú, 6 méter széles, 47 tonnás vitorláshajó fedélzetén Grönland nyugati részétől indulva a Lancaster-szorostól a Peel- és Franklin-szoroson át a Vilmos király-szigetig hajózott.

A szigetet kelet felől kerülte meg, és két telet töltött egy öbölben a délkeleti partoknál. A telelés helyét Gjöahavn-nak nevezték el, itt megfigyeléseket folytattak, feltérképezték a környező szigeteket. Amundsen ezután feltárta a Simpson-szorost, majd 1905 augusztusában átjutott a szigetekkel teleszórt szorosokon, és harmadszor is áttelelt a 138-ik hosszúságon. Innen szánon a 300 km-re lévő Fort Yukonba ment, majd, mivel itt nem volt távíró, további 200 km-t tett meg Eagle Citybe, hogy onnan adjon hírt eredményeiről.

Az expedíció 1906 nyarán jutott ki a Csendes-óceánra, és az utat október 19-én Kaliforniában, San Franciscóban fejezte be. Az úton Amundsen bemérte az északi mágneses pólust, s megállapította, hogy az 70 év alatt 50 mérfölddel nyugatabbra húzódott. Néprajzi kutatásokat is végzett az eszkimók között, s azt is hírül vitte, hogy a legendás átjárónak - legalábbis az akkori műszaki lehetőségeket tekintve - gyakorlati jelentősége nincs.

Az Átjáró rendszeres tengeri útvonalként történő hasznosítása ma már igen nagy jelentőségű lenne a nemzetközi kereskedelem szempontjából, a London-Tokió hajóutat például 23 600 km-ről 10 600 km-re rövidítené. Lehetővé tenné nagyobb hajók használatát, mint amelyek átférnek a Szuezi- vagy a Panama-csatornán, s ezeket pótolhatná is esetleges kiesésük alkalmával. A legnagyobb hasznot az Egyesült Államoknak és Kanadának jelentené, de hatása számos más régióra is kiterjedne.