A Kongói Demokratikus Köztársaságban található Salonga Nemzeti Park, Afrika legnagyobb nemzeti parkja különleges titkot rejt. A Földön egyedülállóan itt élnek a csimpánzok mellett legközelebbi rokonaink, a bonobók. Jane Goodall munkásságának köszönhetően a csimpánzok életét, viselkedését, szokásait jól ismeri a tudomány, azonban a bonobókat vagy más néven törpecsimpánzokat alig néhány kutatócsoport tanulmányozza, köztük a németországi székhelyű Max Planck Intézet munkatársai. Hozzájuk csatlakozott dr. Csatádi Katalin etológus, s az ő személyes hangú beszámolóin keresztül mi is megismerhetjük a kongói kutatótábor mindennapjait.

SZEPTEMBER 24.

LEHET, HOGY A LÁNYOK NEM SZÁMÍTANAK?

Itt ülök szukuszagúan a gép előtt, de már nem érdekel. Most, hogy betűrök mindent mindenhova, a karomat találják meg ezek a szemét dögök, borzalom.

Ma megint voltam vízi tornán... egy élmény volt. Egy újonnan vágott úton raktam fel a jelzéseket. Minden 50 méteren van egy jelzés, ami megmondja, melyik úton vagyok, és annak hányadik méterén. Ma a Meike 4 nevű utat újítottuk fel. Szerintem Meike mazochista volt, ráadásul 5-szörösen az (ugyanis ennyi Meike nevű út van), mert a Meike 4 tiszta sár. Az oké, hogy a dzsungel mocsaras, de miért kell még az utat is direkt a dzsuvába rakni? Egy 50 méteres mérőszalaggal jártuk az erdőt a Mangos nevű helyi munkással. Próbáltam barátkozni, és ma megkérdeztem, hány gyereke van, azt mondta, három. Kérdeztem, hogy fiúk vagy lányok, mire a válasz: 3 fiú és egy lány... Persze lehet, hogy a lányok nem számítanak.

Utak, ösvények

Az ösvények a legtöbb esetben egy-egy emberről vannak elnevezve pl. Mangos (bonobómunkás), Modizo (Lompole főnöke), Kabongo (korábbi botanikus), Meike (botanikus).


ÚTTÖRÉS A DZSUNGELBEN

Tegnapelőtt Andrew kivitt magával este, hogy keressük a bonobókat. Általában megvannak, mivel a kutatók ébredéstől elalvásig követik a csapatot, illetve ha valamiért bejönnek, akkor az egyik helyi bonobómunkás veszi át a feladatot, és követi őket, amíg megrakják az éjjeli fészküket. Előfordul viszont egyszer-egyszer, hogy elveszítik őket munka közben vagy, ami most is történt, hogy reggel ömlik az eső - ilyenkor megvárják a fiúk, amíg csillapodik. De most mire elállt és el tudtak indulni, addigra a bonobók elmentek az alvóhelyükről. Ilyenkor újra meg kell keresni őket. Ez tulajdonképpen abból áll, hogy járjuk az erdőt, főleg azokat a területeket, ahol feltételezésünk szerint a bonobók tartózkodhatnak, és hallgatózunk. A legjobb esély arra, hogy megtaláljuk őket este, elalvás előtt van, amikor az éjszakai fészküket készítik, mivel ilyenkor hangoskodnak, és konnyebb megtalalni oket. Elindultunk négyen három irányba, hogy remélhetőleg megtaláljuk őket. Én igazából azért mentem, mert Andrew akarta látni, hogyan közlekedek az erdőben, meghogy gyakoroljuk az éjszakai gyaloglást. Elindultunk kettőkor és csak mentünk. Már kezdek jobb lenni, plusz én mentem elől, úgyhogy nem kellett futva követnem Andrew-t. Két óra elteltével elérkeztünk az egyik út végére. Van itt a terepen vagy 15-20 út, ösvény, általában a "főúton" indulunk el, ami a táborban kezdődik, majd ha szükséges, akkor bemegyünk valamelyik kisebb úton. Most is ez történt, 3800 méternél az úgynevezett "északnyugati" úton lekanyarodtunk, azon mentünk tovább néhány kilométert.

Forrás: Csatádi Katalin

Az út végén megálltunk, és csak hegyeztük a fülünket - egyszer csak nagyon hangos recsegést-ropogást hallottunk nem olyan messziről. Vagy elefántok, vagy bonobók- mondta Andrew. Utóbbiak néha nagyon hangosan csörtetnek, de ugyanakkor néma csöndben, nem visonganak, így nem lehet tudni, hogy őket halljuk-e. Izgalmas volt, mert ha elefántok, akkor fürgén odébb kell állni, legalábbis ezt írja elő a biztonsági protokoll. Ha ugyanis kiselefánt van a csapatban, akkor nem olyan nagyon barátságosak, mint ahogy azt mi képzeljük, és ha nem érzik biztonságban magukat vagy a kicsinyüket, akkor bizony támadhatnak. Szóval csak füleltünk, miközben ezek a valamik gyakorlatilag körüljártak bennünket olyan 40-50 méteres távolságban. Én már elképzeltem, hogy az egész elefántcsorda körülöttünk van, és egyszer csak vezényszóra nekünk esnek :) Na, de a nagy fülelések után a nagy zörgést csapó BONOBÓK végre hajlandóak voltak visítozni egy kicsit, ebből végre megtudtuk, hogy állunk.

Azonnal elindultunk az irányukba. Eredetileg úgy mentünk, ahogy Andrew mondta: ha nincsenek nagyon messze az úttól, akkor követjük őket, de ha messzebb vannak, akkor nem, mert ugye a biztonsági előírások..., és elvileg én még mindig nem mehetek be az erdőbe. De persze Andrew dolgozni akart, ezért úgy döntött, a bonobók nincsenek messze az úttól... - elindultunk be az erdőbe utánuk. Metszőolló nélkül csak nagyon-nagyon lassan lehetne haladni az erdőben, ugyanis lépten-nyomon liánok akadályoznak, amiben pofára esel, ahhoz, hogy lehessen haladni ezeket el kell vágni. Andrew elképesztő, úgy hasít még ebben a dzsumákosban is, hogy az hihetetlen. Végre először nem féltem a kígyóktól, mert nem volt rá energiám, csak rohantam Andrew után:) De mindig bevárt, mert ugye rá vagyok bízva, és mindenki be van szarva, hogy mi lesz, ha én is eltévedek. Ami tiszta hülyeség, mert már annyira megszigorítottak mindent, hogy még ha akarnék se tudnék elveszni. Egyszer megint bevárt, és a szájára tette az ujját, maradjak csöndben, és akkor vettem észre, hogy ott vagyok a bonobók között!!! Ott ettek meg mászkáltak, élték az életüket, hihetetlen volt, hogy ott vagyok végre közöttük. Fel kellett vennem egy orvosi maszkot, már egy ideje előírás, hogy csak így lehet a közelükben lenni, nehogy elkapjanak valamit tőlünk. Csak egy volt nálunk, így Andrew valami térdszorítót tett az orrára-szájára, és csak hörgött csöndesen.

Forrás: Csatádi Katalin

A bonobók egy idő után elkezdtek felmászni a fákra, hogy fészket készítsenek maguknak, és akkor már elég messze voltak ahhoz, hogy levegyük a maszkokat. Az a szabály, hogy ha már két bonobo épített fészket, akkor el lehet indulni visszafelé, mert akkor már szinte biztos, hogy ottmaradnak. Így fél 6 körül elindultunk visszafelé. Hatkor itt már tök sötét van, és mivel olyan 7 kilométerre voltunk a tábortól, az út kb. felét sötétben tettük meg. 5 km/órával mentem, ami szerintem nagyon jó teljesítmény, persze Andrew hőzöngött, de csak miután visszaértünk a táborba, és akkor is csak viccesen. Szóval sötétben menni nem is olyan rossz, és az a helyzet, hogy tulajdonképpen felesleges félni (mármint a khm, kígyóktól), ráadásul azon az egy négyzetméteren kívül, amit a fejlámpa megvilágít úgysem lát az ember semmi mást. Eléggé elfáradtam ettől a délutáni túrától, hamar ágyba dőltem.

Forrás: Csatádi Katalin

Munka után

Én itt annyit alszom, hogy hihetetlen. Igaz, hogy csípnek a cecelegyek (utálatos dögök, olyanok, mint a böglyök otthon), de állítólag itt nem kell félni tőlük, mert nem hordozzák az álomkórt. Szóval csak a jó levegő az oka, hogy jól alszom.

Tegnap jött két új helyi munkás. Az egyik az új szakács, és már az első ebédnél megértettem, Delphine miért várta annyira. Olyan finom halat készített, hogy megnyaltuk mind a tíz ujjunkat. Akkor még nem volt rajta a szuku :) Őt Innosent-nek hívják, és tényleg olyan kis ártatlan képe van. A másik egy bonobómunkás, akit Djamannak hívnak, kedves és mosolygós. Sajnos valaki valamikor azt mondta neki, hogy jól énekel, úgyhogy most itt varnyog naphosszat. Ráadásul ő sokáig csak szakács volt, de annyira jól dolgozott és megbízható volt, hogy felterjesztették bonobómunkásnak, ami magasabb fizetéssel jár. Ez pár hónapja történt, úgyhogy nagyon megbecsüli a munkáját, és nagyon rendesen dolgozik.

Na megyek, mert sürgősen meg kell néznem a lyukat..... brrrrr.

Forrás: [origo]

A Salonga-kalandok folytatódik

A következő bejegyzésben: Egy igazi férfi megöli a leoprádot, a tobzoskát meg pláne ...

A napló folytatását naponta közöljük, a következő és a korábbi bejegyzéseket itt olvashatja.