Salonga-kalandok: Egy bonobócsapat nyomában

Vágólapra másolva!
 
Vágólapra másolva!

A Kongói Demokratikus Köztársaságban található Salonga Nemzeti Park, Afrika legnagyobb nemzeti parkja különleges titkot rejt. A Földön egyedülállóan itt élnek a csimpánzok mellett legközelebbi rokonaink, a bonobók. Jane Goodall munkásságának köszönhetően a csimpánzok életét, viselkedését, szokásait jól ismeri a tudomány, azonban a bonobókat vagy más néven törpecsimpánzokat alig néhány kutatócsoport tanulmányozza, köztük a németországi székhelyű Max Planck Intézet munkatársai. Hozzájuk csatlakozott dr. Csatádi Katalin etológus, s az ő személyes hangú beszámolóin keresztül mi is megismerhetjük a kongói kutatótábor mindennapjait.

OKTÓBER 3.

AZ ELSŐ IGAZI BONOBO-NAP

Tegnap megvolt az első igazi bonobo-napom! Ez az a háromkor kelős buli, szóval jó korán lefeküdtem, hogy aztán majdnem hajnal egyig ne tudjak elaludni :) Fél négykor már keltünk is, hogy megreggelizzünk, összepakoljunk (bár én összepakoltam, mint minden rendes gyerek előző este), és fél ötkor el tudjunk indulni. Nem mentünk nagyon messzire, csak körülbelül 4 km-re. Én mentem elől, mögöttem Andrew, utána pedig Isaac. Gondolom, azért küldtek előre, hogy ők vegyék fel az én tempómat, és ne fordítva, (tehát hogy ne kelljen futnom utánuk). De végül is 5 km/órával mentem, ami szerintem tök sötétben (ja, merthogy csak 6-kor világosodik), teljesen jó. És tulajdonképpen azért kell ilyen embertelenül korán kelni, hogy mire a bonobók méltóztatnak felkelni, addigra ott legyünk. Szóval olyan fél hatra oda is értünk (mert a négy kilométer után az úton még be kell menni az erdőbe), a bonobók még épp csak ébredeztek, és nem is nagyon mocorogtak, mert éjjel esett az eső - próbáltak még aludni egy kicsit, gondolom. Viszont tiszta pisiszag volt ott, a fészkek alatt, mert ugye, ahogy mi is, reggel ők is ezzel kezdenek, éshát ott volt vagy 20 bonobo egy rakáson.

Isaac-nek kifejezetten az a dolga, hogy reggel pisit gyűjtsön. Ezt úgy oldja meg, hogy ha látja vagy hallja, hogy valamelyik pisil, akkor odarohan egy nagy levéllel a kezében, és a bonobófészek alá tartja, hogy aztán a levélből a kis kémcsőbe pipettázza a mintát. A metszőollójával megjelöli a műanyag kémcsövet, hogy később, amikor este visszaérünk a táborba, tudja, kitől származnak a minták.

Forrás: Csatádi Katalin

Andrew ezzel szemben általában székletmintát gyűjt. Mivel ő táplálkozásökológiával foglalkozik, a székletmintákkal egészíti ki a megfigyeléseit. Minthogy éjjel esett az eső, ez most nem ment - a "mintákat" szétmosta az eső. Ilyenkor nincs mit tenni, később, napközben kell odafigyelnie, mikor ürít egy-egy bonobo. Reggel körülbelül fél órát voltunk a fészkek alatt, amikor a bonobók elkezdtek lejönni a fáról, akkor Andrew szólt, hogy készüljek, mert indulunk hamarosan. És tényleg: ahogy néhányan lejöttek, el is indultak, hogy megejtsék a reggeli első étkezést. Ha útközben találnak egy fát (illetve, ha elértek a fához, ami a céljuk volt), akkor felszaladnak rá, és jóízűen falatoznak. Mivel éjjel nem sokat aludtak az eső miatt, nem sokat gyalogoltunk. Nem is volt baj, mert a liánok között még nem vagyok rettentő gyors, gyakorolni kell. Isaac leszakadt, és egy másik csoporttal tartott. Neki a kutatásából kifolyólag főleg a hímeket kell figyelni, míg Andrew a nőstényekkel foglalkozik.

Mivel a bonobók, ugyanúgy, mint a csimpánzok, szétváló-egyesülő szisztémában töltik a napjaikat, sosem lehet tudni, hogy melyik bonobo kivel tart aznap, kivéve persze a nőstény-kölyök párosokat (vagy hármasokat). Nekünk ma nagyrészt a kisgyerekes anyák jutottak, ami kezdésnek nagyon jó volt. Ha jól láttam (nem evidens!), akkor 5 felnőtt nőstény, néhány fiatalabb hím és nőstény, meg egy felnőtt hím volt ebben a csapatban. Andrew mindig mondta, hogy ki kicsoda, én meg próbáltam megjegyezni. A kisgyerekes anyákat a legkönnyebb, mert őket a kiskölykök alapján is fel lehet ismerni. Tulajdonképpen két dolgot kell nézni a nőstények esetén. Egyrészt a swellingjüket, ami a nagy duzzanat az ivarszervükön - ez minden nősténynél más alakú és méretű, úgyhogy sokat segít a határozásban -, másrészt pedig a kiskölyök ivarát és méretet kell figyelni. E két dolog alapján már simán meg lehet mondani, ki kicsoda. Szerintem én elég jó voltam, mert a nap végére mind az öt nőstényt felismertem - Andrew szerint az állatkertes tapasztalat sokat számít. Remélem, hogy idővel az arcuk alapján is menni fog a határozás. Itt azt nem annyira használják, de Planckendael-ban ismertem az összes bonobót arcról, úgyhogy jó lenne, ha menne, és nem csak a faruk alapján tudnám megmondani, hogy ez Hannah, ez meg Olga... Fiúkkal még nem annyira találkoztam, de ők nehezebbek lesznek, az biztos, nekik a heréjüket kell nézni.

És végül is a célunk annyi volt, hogy tartsuk a lépést a bonobókkal: Andrew figyelte és jegyzetelte, hogy mit esznek, én meg próbáltam segíteni neki. Az első izgalmas dolog az volt, amikor a bonobók meg a vörös kolobuszok ugyanarra a fára akartak menni, és ott veszekedtek. Igazából a bonobók közül csak egy fiatal hím volt az, aki ott bohóckodott velük, faágakat rázott és kitámadt feléjük, s a vörös kolobuszok közül is a hímek voltak azok, akik védték a fájukat, meg a csapatot. A bonobók ugyanis vadásznak, és időnként esznek kolobuszokat is. De most nem úgy tűnt, hogy el akarnák kapni őket, meg különben is, ez a nagy hím kolobusz majdnem akkora volt, mint a fiatal bonobo hím, úgyhogy nem is nagyon ment volna. Azt hiszem, hogy inkább fiatalokra vadásznak.

Forrás: Csatádi Katalin

Végül a kolobuszok nyertek, de legalábbis a bonobók továbbálltak. Így aztán mi is mentünk tovább, de a csapat zömmel "kisgyerekesek anyukákból" állt, meg ugye esett az éjjel, sokszor megálltunk pihenni - és a pihenő csapatot nagyon jó volt figyelni. Mert ezek a bonobómamák úgy babusgatják a kicsiket, mint az emberek. Ott ültem körülbelül 6-7 méterre az egyik mamától (akit Hannah-nak hívnak, a fiát pedig Hugónak). A mama feküdt, próbált volna aludni, a kiskölyök meg ott táncolt a hasán, erre Hannah hasra fordult, hogy inkább a hátán táncoljon Hugo. Aztán gondolom, feladta, visszafordult, és játszott vele egy kicsit: felemelte a két karját, két lábát, és a kicsi ott bohóckodott a mancsain. Aztán lekászálódott, és Hannah úgy csikizte a szájával-orrával, ahogy egy embermama csinálná. Nagyon-nagyon aranyos volt, jó volt nézni. Aztán még volt egy majdnem kétórás pihenő, amikor felmentek a fákra, és nappali fészket készítettek, úgyhogy nem is láttuk őket, csak lent vártunk, és reménykedtünk, hogy minél hamarabb lejönnek, de nem jöttek ... :)

Azért akartuk, hogy lejöjjenek, mert közben minket szép csendben elleptek a bogarak. Ha az ember gyalogol, akkor nagyjából békén hagynak a rovarok, és nem annyira röpülnek utánunk, de ha megállunk... phhhh. Nagyrészt ártalmatlan, de rendkívül idegesítő, az úgynevezett sweat-bees-féle méhek a leggyakoribbak, borzalom. Az életcéljuk, hogy berepüljenek az ember szemébe. Mert ezzel aztán véget is ér az életük, úgyhogy végül senkinek nem jó. Legalább száz volt mindkettőnkön, és nem lehet mit csinálni velük, én legalább 5-5-öt piszkáltam ki mindkét szememből. Ha fel-alá járkálsz, akkor csak-csak békén hagynak, mert lassúak, és nem érnek utol, de az sem az igazi. De végül is, nézzük a jó oldaláról a dolgot: lehettek volna csípős rovarok is, akkor sokkal rosszabb lett volna. Andrew ez alkalommal nagyon nem bírta őket, ezért levelekből valami szörnyen ijesztő dzsungelharcos álarcot készített magának. Nem sokat segített, de legalább nekem rémálmaim lesznek :)

Végül lejöttek a bonobók, és mentünk tovább. Igazából szerintem nem mentünk 1 kilométert egész nap, ami nem jellemző, ennél sokkal több szokott lenni. 12 körül írtunk sms-t Delphine-nek (a műholdas telefonon), hogy hol vagyunk, mert ilyenkor kiküldi a bonobómunkásokat, akiknek az a dolga, hogy estig, amíg fészket építenek, velük maradjanak, hogy reggel tudjuk, hol vannak. A bonobómunkások nagyon sokat segítenek, mert azért reggel négytől este hétig az erdőben lenni nem egyszerű, de így, hogy háromra visszaértünk, teljesen jó volt, tényleg elveztem. Úgy volt, hogy ma is kimegyünk, illetve először Isaac-kal mentem volna, aki elhagyta az erdőben a GPS-ét, és meg kell keresni. De aztán reggel ötkor elkezdett esni az eső, és nem is hagyta abba, csak most (fél 12 van), úgyhogy majd pár nap múlva.

Nagyjából ez volt, illetve még este bejött egy kígyó a táborba, de most valószínűleg a kígyó a mennyországban arra gondol, hogy nem volt olyan nagyon jó ötlet. A helyi munkások ugyanis olyan gyorsan agyonütötték, hogy meglepődni sem volt ideje.

Forrás: [origo]

A Salonga-kalandok folytatódik

A következő bejegyzésben: Vihar, "leléptek a kis mocskok" ...

A napló folytatását naponta közöljük, a követező és a korábbi bejegyzéseket itt olvashatja.