A Kongói Demokratikus Köztársaságban található Salonga Nemzeti Park, Afrika legnagyobb nemzeti parkja különleges titkot rejt. A Földön egyedülállóan itt élnek a csimpánzok mellett legközelebbi rokonaink, a bonobók. Jane Goodall munkásságának köszönhetően a csimpánzok életét, viselkedését, szokásait jól ismeri a tudomány, azonban a bonobókat vagy más néven törpecsimpánzokat alig néhány kutatócsoport tanulmányozza, köztük a németországi székhelyű Max Planck Intézet munkatársai. Hozzájuk csatlakozott dr. Csatádi Katalin etológus, s az ő személyes hangú beszámolóin keresztül mi is megismerhetjük a kongói kutatótábor mindennapjait.

NOVEMBER 3.

HANGYAINVÁZIÓ

Gyorsan írok, mert Delphine megint csinál internetet holnap. Voltam kint a bonobóknál, mert normális helyen voltak az erdőben, szóval nem kellett keresztülmenni a Bompusán ahhoz, hogy eljussunk hozzájuk. A Bompusa út a Bompusa nevű folyóról van elnevezve. Az út a táborból indul, és 6 km hosszan megy északról délnek. 200 méternél elkezd sarasodni, és 400 méternél már térdig jársz a sárban, 700-nál pedig derékig (legalábbis én), mert ott keresztezi az utat a Bompusa folyó.

Jó is volt a nap, felkeltünk rendesen, fél négykor, és negyed 6 előtt nem sokkal már kint is voltunk náluk. Odafele menet volt egy kis afférunk a hangyákkal, de amúgy minden rendben volt. (A hangyákról mindjárt írok bővebben.) Jól telt a nap, nem volt semmi különös, elég sokat pihentek, szóval nem sokat mentünk. Ez fura, mert nagy valószínűséggel azért nem voltak meg több mint egy hétig, mert nagyon kevés gyümölcs van az erdőben, és keresztül-kasul jártak, hogy találjanak ennivalót. De ma nem sok gyümölcsöt ettek, csak néhány cseresznyeszerű bogyót (Polialtia), mégsem mentek tovább, hogy keressenek még. Ettek leveleket, gondolom, ilyenkor kevésbe válogatósak.

Sajnos annak ellenére, hogy nem sokat mentünk, sikerült elvesztenünk őket dél körül. Nem is tudom, hogyan történt, az egyik pillanatban még ott voltak, a másikban pedig már nem. A fiúk szerint ilyenkor az történik, hogy egy kicsit jobban eltávolodunk egymástól, mármint mi meg a bonobók, és mondjuk, van egy kidőlt fa, amin mi nehezen verjük át magunkat, míg a bonobók persze simán veszik az akadályt, és ezzel kész is: ha már közel 50 méterre vagyunk egymástól, és nesztelenül mennek, akkor esélyünk sincs, hogy megtaláljuk őket. Azért még maradtunk, és két órán keresztül hallgatóztunk, hátha meghalljuk, hogy valahol sikítoznak, de nem hallottunk semmit, úgyhogy visszajöttünk a táborba. Mangos kiment, talán ő megtalálja őket, remélem, nem a Bompusán.

Forrás: Csatádi Katalin

Szóval a hangyák ... Nem is értem, hogyhogy nem meséltem eddig róluk, pedig elég sokukba belebotlunk. Eddig háromfele hangyát tudok megkülönböztetni. Itt a táborban vannak vöröshangyák, és érdekes módon, itt nem ők a legveszedelmesebbek, sőt kifejezetten bírom őket, és szépek is. Csak akkor harapnak, ha véletlenül rájuk tenyerel az ember vagy hasonló dolog történik, de akkor sem fáj olyan szörnyen. Van viszont kétféle feketehangya, na, azok rémesek.

Az egyik egy nagy, kb. 1 centis faj, a klotyóban is ők ásnak. Valamelyik nap megcsípett az egyik, és csillagokat láttam, úgy fájt. Valahogy bekerült a papucsomba, a lábfejemre, és gondolom, ahogy megmozdítottam a lábam, beszorult a papucs és a bőröm közé - akkor fogta és belém harapott. Azt hittem, minimum skorpió volt, ami megcsípett, iszonyúan fajt. A rágói nagyon nagyok, kb. 2 miliméteres, szabad szemmel simán lehet látni. Brrrr.

Aztán vannak az úgynevezett "army ant"-ek vagy "driver ant"-ek, a nevük asszem elég jól elárulja, milyenek. Az elnevezésüket arról kapták, hogy szabályos sorokban mennek, mint a katonák. Ebből a hangyából elég sok van az erdőben; ha belelép az ember a sorba, akkor elkezdenek össze-vissza rohangálni, fel az ember cipőjére, majd a nadrágba, és aztán ahol úgy gondolják, ott beleharapnak az emberbe, és nem eresztik. Genetikailag úgy lehetnek kódolva, hogy ha találsz valamit a rágóiddal, ami nem egy másik hangya, fogd meg és ne ereszd! Baromira fáj, de legalább lehet tudni, hogy ott maradnak és nem mennek sehova, szóval az első sikítás után rögtön össze kell nyomni őket valahogy a nadrágon keresztül, és kirázni. Persze ugye ez nem mindig olyan egyszerű, például ha az ember fenekét harapjak meg, mint ahogy az enyémet tegnap. Még jó, hogy a lecipzározható nadrágban voltam, amit valahogy nagy kínlódva kicipzároztam, és könyékig a gatyámban turkálva leszedtem magamról... Kabemba csak nézett. Szóval ezekkel a dögökkel egyetlen dolgot lehet tenni: futni, és közben nagyokat dobbantani, hogy leessenek. Persze nem igazán esnek le, de a futástól talán kevesebb csimpaszkodik az emberbe.

Forrás: Csatádi Katalin

"Harci hangyák" masírozás közben

Többször előfordult már, hogy mikor az erdőből hazaértem, még leszedtem vagy öt ilyen csimpaszkodó hülyegyereket a zoknimról. Úgy néznek ki, mintha szájzárat kapnának, és csak kalimpálnak a torukon meg potrohukon lévő lábaikkal. Engem eddig még csak dolgozók csíptek meg, de láttam már katonákat is, rémálmomban ne jöjjenek elő, a fejük 5 mm-es! A helyiek azt mondják, hogy néha bejönnek a táborba, úgynevezett "lepedő felállásban", ami azt jelenti, hogy ilyenkor nem csatasorban mennek, hanem 2-3 vagy akár 10 méter szélességben, és viszik az összes rovart, ami az útjukba kerül. Ha ember kerül az útjukba, akkor azt is megpróbálják elvinni... Ilyenkor nincs mit csinálni, mint a sátor menedékében kivárni, amíg elhúznak.

NOVEMBER 7.

BULI ÉS ZAVARÓ LAMOUR A TÁBORBAN

Tegnap végre megtartottuk a bulit. Mara hozott négy (4!) csirkét meg három liter csikuangapálinkát (na jó, manióka és kukorica keverékéből készül, de én csikuangapálinkának hívom), én meg sütöttem kenyeret, úgyhogy nagyon jót ettünk. A csirkék jövetelét most nem láttam, mert épp vízitornán voltam Andrew-val. Két napja megint nincsenek meg a bonobók, úgyhogy most megnéztük őket a Bompusa felé. Nem volt olyan rémes, nem mondom, hogy szeretem, de kezdem megszokni. Nem találtuk meg őket, egyszer hallottunk bonobóvisításokat, akkor bementünk az erdőbe a hangok után, de mire odaértünk, már elszaladtak. Nagy valószínűséggel a területen élő másik bonobócsapat volt (két csapat él itt az erdőben, de csak az egyik tűri el az emberek közelségét), bizonyára nem örültek nekünk, mert már megrakták az éjjeli fészküket, és onnan kergettük ki őket Lényeg a lényeg, hogy nem talaltuk meg a bonobókat, talán majd ma.

Forrás: Csatádi Katalin

A buli nagyon jól sikerült. A pálinka finom volt, de nem volt rettenetesen erős, ráadásul itt az a szokás, hogy evés után kezdenek el inni, így lassabban hat (de biztosan). Az egyik helyi bonobómunkás, Djaman hozta a kis hangszerét, és elkezdte pengetni, majd énekelt hozzá, s akkor a többiek is elkezdtek énekelni, hirtelen mindenből hangszer lett, pl. a pálinkáskannát ütögették, vagy két kést egymáshoz - irtó jó volt. Mi is táncoltunk (körbetáncoltuk a napelemeket), igazi afrikai zene volt, nagyon élveztem. Közben vilagitott a hold - az biztos, hogy erre az estére is mindig emlékezni fogok.

Forrás: Csatádi Katalin

Delphine és Isaac elég idegesítőek mostanság, ezt megbeszéltük Andrew-val, merthogy végre összejöttek (eddig is közel voltak egymáshoz, de most már hivatalos...), most egymásba vannak bújva, és tojnak mindenki másra. Ami érthető is, csak éppen ez azt jelenti, hogy a három emberből, akikkel együtt élek, kettő nem elérhető, így marad Andrew, aki meg nem könnyű társaság, csak ha olyan kedve van. Sebaj, mert alig egy hét múlva jön David! Kíváncsi vagyok, milyen lesz, Delphine nagyon károg, hogy a leveleiből ítélve igazi francia, és hogy milyen nehéz eset, és hogy ő biztos nem bírná elviselni fél éven keresztül. Hát majd meglátjuk, gondolom, az is benne van a károgásban, hogy "én bezzeg egy jófej francia vagyok", de az is lehet, hogy igaza lesz. Ki fog derülni hamarosan.

Forrás: [origo]

A Salonga-kalandok folytatódik

A következő bejegyzésben: Orvvadászok fenyegették meg a falubelieket, és kiderült, hogy karácsonykor többet lőnek ...

A napló folytatását naponta közöljük, a következő és a korábbi bejegyzéseket itt olvashatja.