"Jonas azt mesélte a Lui Kotalon kívüli erdőkről (és amit egyébként mi is megtapasztaltunk, amikor Lompolébe mentünk szilveszterezni), hogy ott csönd van. Néma csönd, nincs, ami zajongjon, ugyanis üresek az erdők. Majdnem szó szerint. A mi kis Lui Kotal környéki erdőnk egy menedék a majmok, antilopok, madarak számára, az ezen kívül esőerdőkben viszont szabadon garázdálkodnak az orvvadászok."

A Kongói Demokratikus Köztársaságban található Salonga Nemzeti Park, Afrika legnagyobb nemzeti parkja különleges titkot rejt. A Földön egyedülállóan itt élnek a csimpánzok mellett legközelebbi rokonaink, a bonobók. Jane Goodall munkásságának köszönhetően a csimpánzok életét, viselkedését, szokásait jól ismeri a tudomány, azonban a bonobókat vagy más néven törpecsimpánzokat alig néhány kutatócsoport tanulmányozza, köztük a németországi székhelyű Max Planck Intézet munkatársai. Hozzájuk csatlakozott dr. Csatádi Katalin etológus, s az ő személyes hangú beszámolóin keresztül mi is megismerhetjük a kongói kutatótábor mindennapjait.

JANUÁR 12.

A TÖBBI NÉMA CSÖND

Az elmúlt hetet azzal töltöttem, hogy Rigóval, a másik botanikus helyivel jártam a transzekteket (kijelölt számlálási vonalakat), hogy felvételezzük a fákat. Azt hiszem, ő volt az első helyiek egyike, aki a projektnek kezdett dolgozni, úgyhogy nagyon nagy tudású: tud mindent latinul, és ismeri a fákat, mint a tenyerét. De ha Kabembára azt mondtam, hogy lassú... Első nap óránként egy kilométer sem tettünk meg. Tűrtem-tűrtem, majd három óra elteltével halkan megjegyeztem, hogy kicsit lassúak vagyunk. Tudtam, hogy nem fog neki tetszeni, de nem bírtam már tovább. Akkor nem is szólt semmit, csak azt mondta, ezt a munkát nem lehet elkapkodni (ami igaz is). Aztán mentünk-mentünk, és egyszer nem vettem észre egy gyümölcsöt valamelyik fán, hú mit kaptam! :) Hogy ugye ő megmondta, hogy ezt a munkát nem lehet gyorsan végezni?!

Aznap este azon gondolkodtam, mit is csináljak, hogy ne kapjak rohamot munka közben, amikor rájöttem: igazából nem is az veszi el az idő nagy részét, hogy Rigó nézi a lombkoronát, mert azt tényleg nem szabad gyorsan végezni, mert akkor valóban elkerüli a figyelmét, hogy virágzik a fa, vagy érik egy gyümölcs. Az tart sokáig, amikor bevési a füzetbe, amit látott. Úgyhogy másnap már én írtam, amit ő diktált (lassan), és így már sokkal gyorsabban ment a dolog, ráadásul ő is értékelte, hogy kevesebb a munkája. Szóval kijövünk. Sőt, kapott egy pluszpontot is: találtunk egy kígyót, és nem verte agyon! Le voltam döbbenve. Ránézésre is mérges kígyó volt, fakózöld színű, háromszögű pikkelyekkel, de békésen aludt egy alacsony ágon. Rigó kérdezte, hogy kinyírja-e, én mondtam, hogy ne, erre megvonta a vállát: jó, neki mindegy. Óriási! Főleg, miután Ben szerint általános nézet, hogy a kígyók és a kongói emberek nem közösködnek.

Forrás: Csatádi Katalin

Mialatt ezt a levelet írom a dzsungelharcos srác (amúgy Jonasnak hivják) épp karbantartja az íját itt mellettem. Vagy másfél méter hosszú, nálam legalábbis magasabb, a fája nem tudom, miből van, de a madzag anyagát ismerem, mert itt a helyiek mindent ebből a liánból (lokosa) készítenek. Erre a célra például lehántják a lián kérgét, amíg még fiatal és zöld, kiszárítják, majd kötéllé sodorják. Most éppen ezt a kötelet kenegette valamilyen levél nedvével, ez tartja jó karban, azt mondja, hogy akár 10 évig is elél így az íj. Megmutatta a nyilakat is, elég brutálisnak tűntek. A hegyek kiselejtezett machetéből készülnek, a tollak a végén pedig vagy szarvcsőrű madártól, vagy egy sólyomfajtól származnak.

Forrás: Csatádi Katalin

Jonas azt mesélte a Lui Kotalon kívüli erdőkről (és amit egyébként mi is megtapasztaltunk, amikor Lompolébe mentünk szilveszterezni), hogy ott csönd van. Néma csönd, nincs, ami zajongjon, ugyanis üresek az erdők. Majdnem szó szerint. A mi kis Lui Kotal környéki erdőnk egy menedék a majmok, antilopok, madarak számára, az ezen kívül esőerdőkben viszont szabadon garázdálkodnak az orvvadászok. Itt két métert nem tudunk úgy menni, hogy ne ütközzünk egy majomcsapatba vagy madarakba, antilopokat zavarjunk fel stb. Amikor Lompolébe mentünk, 1 (egy) darab szarvcsőrű madarat hallottunk. Vadásznak a helyiek is, de nem ők okozzák a gondot, hanem az orvvadászok, ők szedik ki az állatokat az erdőből. Azt már meséltem többször, hogy a bonobókat nem követhetjük a szomszéd erdőbe, mert az ottaniakkal nincs "szerződésünk". Néhány hete azonban megkeresett minket annak a falunak a főnöke, mert az már számukra is világos, hogy a projekt védelmet nyújt az orvvadászok ellen, amire nekik is nagy szükségük lenne. Úgyhogy lehet, hogy hamarosan velük is együttműködünk, és végre beengednek bennünket az erdejükbe. Mindkettőnknek jó lenne.

 

 

Egy bóbitás antilop

Jonas azt is mondta, hogy a bonobók még mindig viszonylagos biztonságban vannak. Még azokban az erdőkben is élnek bonobók, amelyeket már teljesen kiürítettek az orvvadászok. A tradíciók és hiedelmek miatt őket - egyelőre - megkímélik. De félő, hogy a tradíciók is csak ideig-óráig tartják magukat.

 

 

Bonobó az erdő mélyén

Tegnap végre bejöttek a hangyák a táborba, hála istennek csak Ben sátráig :) Az történt, hogy épp csak az orrunkra nem szállt egy szarvcsőrű madár, Ben elrohant a gépéért, hogy lefényképezze, és nyitva hagyta a sátrát. A hangyák, az "army ant"-ek meg épp arra jártak, és csak azt halljuk, hogy Ben szentségel ezerrel, odaszaladtunk, hát fekete volt a sátra kívül, és belülre is jutott belőlük. Akkor állt csak össze a kép, amikor még több madár érkezett: mind a hangyákat követték, akik elől a világ összes ízeltlábúja fejvesztve menekül, ezeket kapkodták a madarak, minden bizonnyal a szarvcsőrű is... Ezek a hangyák milliós hordákban járnak, elképesztő. Viszont gyorsan mozognak, úgyhogy mikor már csak kevesen voltak a környéken, Ben újra kinyitotta a sátrát, hogy kövessék a bentragadtak a kint lévőket. Gondolom, még így is maradt sok, de nem hallottam többet szentségelni.

Forrás: Csatádi Katalin

Tegnap teniszeztünk a táborban Andrew-val. Ben készített teniszütőket, marha jók. Fogott két darab műanyag kukafedelet, és azokat celluxozta fel valami fanyélre. Teniszlabdánk az van, jó volt egy kicsit mozogni, merthogy a növénynézéstől meg a jegyzeteléstől nem annyira merülök ki, és ilyenkor még az elalvással is vannak problémáim. De holnap vagy holnapután már végre megyek újra a bonobókhoz!

Forrás: [origo]

A Salonga-kalandok folytatódik

A következő bejegyzésben: A helyiek mindig tudják, ha esni fog, új latrina épül, egyedüli nőnek lenni öt terepbiológus férfi között pedig nem leányálom

A napló folytatását naponta közöljük, a következő és a korábbi bejegyzéseket itt olvashatja.