"...ami a bonobókkal van mostanság, az őrület: Zoe próbálja elválasztani Zedet, úgyhogy vagy napi három hisztirohamot látunk. Néhány napja hátrabukfencezve visított a kis mocsok, mert nem akarta felvenni az anyja. Ma ment mögötte és folyamatosan nyöszörgött, hogy ő nem bír csak úgy az erdőben rohangászni, őt fel kell venni. Beszarás. Nem csodálom, hogy Zoe nem annyira lelkes cipelés ügyileg."

A Kongói Demokratikus Köztársaságban található Salonga Nemzeti Park, Afrika legnagyobb nemzeti parkja különleges titkot rejt. A Földön egyedülállóan itt élnek a csimpánzok mellett legközelebbi rokonaink, a bonobók. Jane Goodall munkásságának köszönhetően a csimpánzok életét, viselkedését, szokásait jól ismeri a tudomány, azonban a bonobókat vagy más néven törpecsimpánzokat alig néhány kutatócsoport tanulmányozza, köztük a németországi székhelyű Max Planck Intézet munkatársai. Hozzájuk csatlakozott dr. Csatádi Katalin etológus, s az ő személyes hangú beszámolóin keresztül mi is megismerhetjük a kongói kutatótábor mindennapjait.

JANUÁR 29.

TUDOMÁNYOS MUNKA: SZÉKLETGYŰJTÉS AZ ALJNÖVÉNYZETBEN

Fú, mi történt csak egy pár órával ezelőtt (ma csütörtök van)! Én épp visszaértem a táborba, a bonoboknál voltam, de elveszítettük őket, csak még hallgatóztam egy kicsit. Nem lettek meg, most Andrew, David és Lovis, a mostani bonobómunkás van kint az erdőben keresni őket. Na mindegy, nem is erről akarok írni, hanem hogy mi történt. Szóval miután visszaértem a táborba lezuhanyoztam, átöltöztem, és ahogy kúszok ki a sátramból, látom, hogy Andrew fura arckifejezéssel nagyon sietve kikapcsolja a generátort (még mindig azzal működtetünk minden elektronikusat), felkapja az egyik műholdas telefont és elrohan.

Mire rendesen leállt a generátor hallom, hogy férfiak érkeznek énekelve, de valamilyen harci éneket, ami egyre hangosabbá vált, ahogy egyre közelebb értek a táborhoz. Akkor már egyre többen rohangásztak, utólag hallottam, hogy a helyiek felkaptak egy-egy ásót vagy macsetét, amelyiket épp fel tudták marni, és elrohantak. Én Andrew-t követve szintén felkaptam egy műholdas telefont bekapcsoltam, és elbújtam az egyik épület mögött, ahonnan csak annyit láttam, hogy egy géppisztolyos ember jön felém.

Na, akkor eléggé betojtam, mondom bakker, végül csak ideértek a katonák, ez nagyon-nagy gáz lehet. Az alatt a kb. 10 másodperc alatt, amíg ez végigszaladt az agyamon, már hallottam a baráti hangokat. Jonas érkezett vissza a táborba a csapatával, kb. 15 helyi felfegyverzett férfival. Hogy miért döntöttek úgy, hogy beszaratják az egész tábort, azt nem tudom, de sikerült! Nem volt semmi. Egy sikeres orvvadász lefegyverző akcióról tértek vissza, a gépfegyver is kobzott volt... Most épp itt ül és mutatja a képeket, amiket akkor készített, amikor kihallgatták az orvvadászokat. Micsoda munka, micsoda élet...

Forrás: Csatádi Katalin

Andrew munka közben

Hát ez volt az izgalom mára. A bonobókat ahogy említettem, elhagytuk. Pontosabban ők hagytak el bennünket. Andrew a táborban maradt, mert az utóbbi két nap nem bírt a bolhával a fenekében, úgyhogy kiment a bonobókhoz, pedig még tartott a malária kezelése. Normálisan minimum annyi ideig pihennie kellene, amíg tart a gyógyszer, ez azt hiszem 5 nap. Persze a legjobb a két hét, mert ez a betegség nagyon legyengíti a szervezetet. Na mindegy, ő a gyógyszer utolsó napján, az ötödiken már kiment, én is vele voltam, annyit engedélyezett magának, hogy egy órával hamarabb visszajött a táborba. Aztán tegnap is kiment, és délutánra már nagyon fáradt volt. Bár azt mondta, hogy ma is kijön, reggel felkelt, és megkért, gyűjtsem össze a mintákat (széklet) neki, mert inkább marad és pihen.

Forrás: Csatádi Katalin

Úgyhogy az volt a feladat, hogy a fészkek alól összegyűjtsem a reggeli kakamintákat. Ez, azt hiszem a múltkor nem részleteztem, nyilván nem úgy történik, hogy belevágom a cuccost a hátizsákomba, aztán szevasz. Ha találok egy mintát, akkor felkapok egy gumikesztyűt (amíg van, ha nincs, akkor egy nagy levelet használok), és mint a kutyakakát a rendes kutyasétáltatók, megfogom, a kesztyűt kifordítom, megcsomózom, és végül tollal ráírom, hogy kinek a végterméke van a csomagban. Hát így megy.

Ma sajna nem volt nagyon egyszerű a dolog, rengeteg mindentől függ, hogy mennyire sikeres a mintagyűjtés. Nagyon sokat számít, hogy mit ettek a bonobók, mostanság egy botende nevű lédús, sárgabarackízű gyümölcsöt esznek, magostul-mindenestül. Ez aztán azzal jár, hogy az ürülék egyrészt tele van magokkal, másrészt meglehetősen laza. Ez még nem lenne annyira nagy baj, a gond inkább az volt ma, hogy nagyon sűrű volt az aljnövényzet meg az alsóbb lombkoronaszintek, és ezeken egyszerűen ezerfelé repkednek a magok, a kakával együtt. Szóval így szinte lehetetlen volt elegendő mennyiséget találni, ráadásul meghatározni, hogy kitől származhatnak. Azért igyekeztem, aztán követtük a nyavalyásokat, de olyan fél kilenc körül ebben a nagyon sűrű aljnövényzetben nem láttuk és nem hallottuk őket többet.

Ma egy viszonylag kisebb csapattal voltunk, és így kisebb volt az esélye, hogy vokalizálnak, és tényleg nem hangoskodtak, úgyhogy annyi. Meglátjuk, meglesznek-e, Lovisnak fantasztikus füle van, szerintem majd egy kilométerre elhall.

AZ ELVÁLASZTÁS A BONOBÓKNÁL IS HISZTIVEL JÁR

Egyébként, ami a bonobókkal van mostanság, az őrület: Zoe próbálja elválasztani Zedet, úgyhogy vagy napi három hisztirohamot látunk. Néhány napja hátrabukfencezve visított a kis mocsok, mert nem akarta felvenni az anyja. Ma ment mögötte és folyamatosan nyöszörgött, hogy ő nem bír csak úgy az erdőben rohangászni, őt fel kell venni. Beszarás. Nem csodálom, hogy Zoe nem annyira lelkes cipelés ügyileg. Az utóbbi két hónapban egy maku (latinul Dialium) nevű gyümölcs volt a bonobók fő tápláléka, ami elég rendesen felhizlalta őket. Az összes bonobó pocakos, nem semmi. Zed is felszedett pár kilót, úgyhogy biztosan nem egy élmény vele a hátán fára mászni. A másik Zeddel egyidős kölyköt, Moe-t úgymond az élet választotta el. Martát, az anyját egyik reggel még két-három hónappal ezelőtt egy elég súlyosnak tűnő ujjsérüléssel találtuk meg. Mivel a bonobók az ujj bütykeiken járnak, amikor négy lábon járnak, ez különösen nehezére esett szegénynek, úgyhogy egy jópár héten keresztül, amíg nem gyógyult meg az ujja, két lábra állva közlekedett, amikor csak tudott. Szegény Moe eleinte próbált még kapaszkodni, és ott kalimpált Marta nyakában, de aztán belátta, hogy ez nem fog menni, és magától átállt az önálló közlekedésre. Bár időnként szopik még (Zed folyamatosan kullancskodik), és éjszakára odabújik Marta mellé a fészkébe, meglehetősen önálló lett az utóbbi időben. A fiúkkal megbeszéltük, hogy Zednél ez az időszak maximum akkor érkezik el, ha Zoe szül egy testvért, mert akkor már Zoe nem nagyon fogja beadni a derekát. Bár igaz, hogy régebben ebben a csapatban is, meg máshol is lehet anyákat látni egy kölyökkel a hasukon, egyel meg a hátukon.

Forrás: Csatádi Katalin

Zoe és Zed

Na, hát mi volt még. Ja, mostanság egy élmény a budira kimenni, mert mindig van valami állat, akiben lehet gyönyörködni. Mármint az odaúton - a fiúkkal ellentétben én nem skubizom a latrina tartalmát. Állítólag az egész egy nagy élőlény, folyamatosan mozog a mindenféle féregtől meg kukactól meg Isten tudja mitől, ami benne lakik... Na, mindegy, elhiszem nekik. Szóval nemrég láttam a civetmacskánkat (Civettictis civetta). Azért a mi civetmacskánk, mert a mi ananászunkat zabálja meg éjjelente. Az elmúlt héten pedig majd minden éjjel láttam egy antilopszerű jószágot, aminek a magyar nevéről a leghalványabb sejtésem sincs, de angolul Water chevrotain-nak, latinul pedig Hyemoschus aquaticus-nak hívják. (Magyar neve afrikai kancsil avagy afrikai patkányőz - a szerk.). Kis duci barna patás, néhány pöttyel meg csíkkal a hátán. Ha megijesztik, akkor nagyon fura ugató hangokat hallat. Szerencsére tőlem egyszer sem ijedt meg. Aztán folyton elfelejtek beszámolni az új fajokról, amiket az erdőben látok. Például a múltkor nagy örömömre a vörös kolobuszok meg a fekete mangábék után (akikből rengeteg van itt az erdőben), láttam a fekete-fehér kolobuszt is (Colobus guereza), amit még eddig nem. Ezek azok, amik megjósolják az esőt Lovisnak.

Forrás: stanford.edu

Civetmacska

Aztán valamelyik nap reggel, amikor mentünk ki Andrew-val a bonobókhoz, belebotlottunk egy viszonylag nagy vaddisznó csapatba. Persze ezeknek sem tudom a magyar nevét, de red river hog angolul (Bojtosfülű disznó, Potamochoerus porcus - a szerk.). Tényleg vörösesek, és hatalmas nagyok. Andrew azonnal fel is kapott valami fadarabot, ami arra szolgált, hogy tudassa a vaddisznókkal, hogy ott vagyunk. Állítólag ezek az állatok meglehetősen veszélyesek, nem azért, mert agresszívek, hanem mert fejvesztve menekülnek, ha megijednek, és nem látnak, nem hallanak, és emiatt simán nekimehetnek az embernek. Ez meg is történt már jó párszor itt Afrikában, úgyhogy jobb elővigyázatosnak lenni. Aztán nem is tudom, majmokat minden nap látok, kivétel nélkül. Ha nem megyek az erdőbe, akkor is látok, mert a tábor körül is hangoskodnak a vörös kolobuszok. Madarakat is látok, de csak egy-egy pillanatra, így halvány fogalmam nincs arról, hogy milyen fajról van szó. Szarvcsőrű madárból elég sok van, de őket inkább csak hallom. Ahogy röpülnek, baromi hangosan susognak a szárnyaik, de a lombkorona miatt persze nem lehet látni őket, ezért mondom, hogy inkább halljuk, ha ott vannak.

Na, hát asszem ennyi. A fiúk elég jól vannak, főleg Dávid, aki hajlandó volt kipihenni a betegséget. Andrew lassabban javul, de most már azért rendben lesz, nagyon remélem.

Forrás: [origo]

A Salonga-kalandok folytatódik

A következő bejegyzésben: Andrew-val iszonyatos darázstámadást élünk túl, a csodával határos, hogy Andrew túlélte

A napló folytatását naponta közöljük, a következő és a korábbi bejegyzéseket itt olvashatja.