Két farok, két élet - mérgeskígyók ellen jó a gyíkok farokledobó trükkje

A gyíkoknál közismert ragadozó elleni védekezésmód, hogy támadás esetén megválnak a farkuktól. A biológusoknak hosszú ideig nem sikerült megválaszolniuk egy fontos kérdést: mi volt az a fő hajtóerő az evolúció folyamán, amely miatt a gyíkokban kialakult a farokledobás képessége? Úgy tűnik, a Michigani Egyetem ökológusai megtalálták a választ.

A farokledobás - öncsonkítás vagy más szóval autotómia (lásd keretes írásunkat) - egyes gyíkfajok legfőbb védekezési módja, ha veszélyben érzik magukat. A hátrahagyott farok még jó ideig vonaglik, így magára vonja a ragadozó figyelmét, és közben a gyík elmenekülhet, még egy esélyt kapva a túlélésre. Később a gyíknak új farka nő, bár ez a "pótfarok" már nem lesz olyan tökéletes, mint az eredeti volt - kisebb lesz, és ez már nem esik le szorongatott helyzetben.

Nem mindegyik gyík válik meg egyformán könnyen a farkától. Ez a képesség fajról fajra, sőt élőhelyről élőhelyre változik. Amikor a gyíkok sok olyan állattal élnek egy területen, amelyek szívesen fölfalnák őket, akkor nagyobb valószínűséggel fejlődik ki egy gyors farokledobási képesség, mivel ez lehetővé teszi, hogy megérjék az ivarérettséget és átadják génjeiket a következő nemzedéknek. A farok elvesztése azonban jelentős hátrányokkal jár. Nehezebb lesz a mozgás, visszaesik a gyík a rangsorban és lassabban növekszik. Így tehát valószínű, hogy evolúciós szempontból csak akkor érdemes "megtartani" a farokledobás képességét, ha sok a ragadozó, azaz nagy a ragadozók jelentette szelekciós nyomás.

Levált farkú homoki gyík (Podarcis tauricus)

A Michigani Egyetem ökológusai laboratóriumi és a terepvizsgálatok ügyes kombinációjával kívánták kideríteni, helyes-e ez az elgondolás. A vizsgálatokat Görögország szárazföldi részén, valamint számos égei-tengeri szigeten végezték, ahol különféle fajösszetételben élnek a ragadozók. Eredményeiket az Evolution című szakfolyóiratban tették közzé.

Noha a ragadozói nyomás elmélete általánosságban igaznak bizonyult, egy nem várt csavar azért van a történetben: nem mindegyik ragadozó számít ugyanis egyenlő mértékben.

A kutatók 15 rovarevő gyíkfaj mintegy 200 példányát vizsgálták meg. A terepen fölmérték az új farkat növesztett gyíkok számát (az új farok kisebb mérete és alakja alapján jól megkülönböztethető az eredetitől). A laboratóriumban pedig szabályozott nyomással 15 másodpercig szorították csipesszel a kísérleti állatok farkát, és följegyezték, melyik faj képviselői milyen hamar dobják le a farkukat. Azt az eredményt kapták, hogy a viperák által lakott helyeken élő gyíkfajok jelentősen gyakrabban dobják le a farkukat valódi vagy szimulált támadáskor, mint a mérges kígyóktól mentes vidékeken élők.

A gyíkok fő ellenségei Európában a viperák. A képen egy homoki vipera (Vipera ammodytes) látható

Ezt az eredményt jól magyarázzák a viperatámadások sajátosságai. Egy nem mérgező ragadozó támadása esetén csak akkor hasznos igazán a farok ledobása, ha a ragadozó erősen megragadja a farkat. A vipera azonban másként támad. Villámgyors mozdulattal belevágja méregfogát az áldozatba, belefecskendezi a halálos mérgét, majd visszahúzódik. Igen gyakran a gyík farkát találja el harapásával, és ilyenkor szó szerint élet-halál kérdés, hogy az állat gyorsan meg tudjon szabadulni a mérgezett testrésztől, mielőtt a méreg fölszívódna testében.

Autotómia (öncsonkítás) a gyíkoknál

Sokan azt hiszik, hogy a gyík farka valamilyen külső fizikai behatásra (pl. ragadozó támadása vagy emberi piszkálás következtében) törik le. Bármily meglepő is, a gyík "önként" válik meg a farkától, hozzá se kell érni. Persze csak akkor dobja le a farkát, ha valamilyen veszélyt érez, illetve stresszhatás éri.

Elterjedt tévhit az is, hogy a farok valamelyik csigolyánál válik le. A farkon úgynevezett leválási vagy törési zónák találhatók, amelyek nem a farokcsigolyák között, hanem egyes csigolyák lyukacsos szerkezetű középső részén helyezkednek el. Amikor a gyík megijed, egy hirtelen izomösszerándulástól eltörik a farok a leválási zónában, és ezzel együtt az összes többi itt lévő szövet (hám-, kötő-, izom- és idegszövet) is azonnal elszakad - a farok önálló életet kezd élni. Hevesen rángatózik, mintha egy másik állat lenne ott, így a ragadozó jó eséllyel támad a farokra, és megkíméli annak gazdáját. Azért, hogy a farok még vonzóbb legyen, sok gyíkfaj farka színes, feltűnő mintázatú.

A farokvesztésért azonban nagy árat fizet a gyík (bár az életben maradás mindennél fontosabb). A letört farokvég körülbelül 10 nap nyugalmi időszak után kezd újra kinőni, s a növekedéshez igen sok energiára van szükség. Az új farokba már nem nőnek csontok (tehát nincsenek benne csigolyák), hanem porcos vázra épül a többi szövet.

A farok regenerálódása hozzávetőleg 45-60 nap alatt fejeződik be. Az új farok azonban sosem lesz olyan hosszú, hajlékony és színes, mint a régi. Emiatt a gyík hátrébb szorul a rangsorban, és nehezebb lesz párt találnia. Ráadásul nem vetheti be még egyszer a farokledobási trükköt, mivel az új testrész már nem képes autotómiára.

A farokledobás szempontjából tehát az egyetlen igazán jelentős mértékben számító, gyíkokra veszélyes ragadozók a viperák - vonja le a következtetést a Michigani Egyetem gerincesekkel foglalkozó ökológusa, Johannes Foufopoulos. Az Égei-tenger vidékén a viperák gyíkokra specializálódott ragadozók, így a gyíkok elsődleges védekezése a fő ellenségük, a viperák ellen alakult ki. Noha a tanulmányt a Földközi-tenger vidékén végezték, Foufopoulos azt gyanítja, hogy az eredmények a világ más olyan részeire - így Amerika délnyugati részére vagy Ausztráliára - is érvényesek, ahol a gyíkok mérgeskígyókkal élnek együtt.

Forrás: University of Michigan