"Két napom van hátra itt Lui Kotalban. Tegnapelőtt elintegettem a bonobókat, egy nagyon jó napon. Valahogy úgy alakult, hogy csak én voltam velük, a többiek mind lemaradoztak (mert így utolsó nap még emlékeztettek a bonobók, milyen is combig sárban liánt vágni), és nagyon élveztem a felelősséget és a lehetőséget. Talán még utolsó nap reggel kimegyek egy búcsúlátogatásra, meglátom, de addig még dolgoznom kell a herbáriumon, úgyhogy maradok a táborban. Megkértem Cécemet, a halászt, hogy vigyen ki reggel a folyóra, amikor a hálókat megy ellenőrzi. Szerettem volna látni egy kicsit még a folyót, mert annyira gyönyörű szép, és talán néhány emlős és madárfajt, amiket amúgy nem. Mindenki, aki kimegy a folyóra vízilóban reménykedik (kivéve a helyieket), de szerintem még senki nem látta őket."

Február 22.

A Kongói Demokratikus Köztársaságban található Salonga Nemzeti Park, Afrika legnagyobb nemzeti parkja különleges titkot rejt. A Földön egyedülállóan itt élnek a csimpánzok mellett legközelebbi rokonaink, a bonobók. Jane Goodall munkásságának köszönhetően a csimpánzok életét, viselkedését, szokásait jól ismeri a tudomány, azonban a bonobókat vagy más néven törpecsimpánzokat alig néhány kutatócsoport tanulmányozza, köztük a németországi székhelyű Max Planck Intézet munkatársai. Hozzájuk csatlakozott dr. Csatádi Katalin etológus, s az ő személyes hangú beszámolóin keresztül mi is megismerhetjük a kongói kutatótábor mindennapjait.

Két napom van hátra itt Lui Kotalban. Tegnapelőtt elintegettem a bonobókat, egy nagyon jó napon. Valahogy úgy alakult, hogy csak én voltam velük, a többiek mind lemaradoztak (mert így utolsó nap még emlékeztettek a bonobók, milyen is combig sárban liánt vágni), és nagyon élveztem a felelősséget és a lehetőséget. Talán még utolsó nap reggel kimegyek egy búcsúlátogatásra, meglátom, de addig még dolgoznom kell a herbáriumon, úgyhogy maradok a táborban. Megkértem Cécemet, a halászt, hogy vigyen ki reggel a folyóra, amikor a hálókat megy ellenőrzi. Szerettem volna látni egy kicsit még a folyót, mert annyira gyönyörű szép, és talán néhány emlős és madárfajt, amiket amúgy nem. Mindenki, aki kimegy a folyóra vízilóban reménykedik (kivéve a helyieket..), de szerintem még senki nem látta őket. Én sem, de annyira szép volt a folyó, hogy csak a folyópartot szegélyező fák látványától is túlcsordult a szívem. Amikor a Libekéhez mentünk Daviddal, akkor mondta, hogy azért is lesz nagyon jó odamenni, mert itt az erdőben egyszerűen nem tudunk messzire nézni, és jót tesz a szemnek meg a léleknek, ha egy kicsit nagyobb térben van. Azt hiszem, ezért is olyan nagyon jó a folyón, mert kinyílik a tér. A halak annyira nem örültek a látogatásnak. Láttam néhány kacsát meg valamilyen jégmadárszerűséget, örültem nekik. Reggel hattól kilencig voltunk kint és, aztán egész nap a herbáriumon meg az adatbázison dolgoztam, meg Daviddal bohóckodtunk, jól telt a nap. Remélem, kijutok még a bonobókhoz.

Tegnap este megtartottuk a búcsúztatónkat. Hárman is itt hagyjuk holnap Lui Kotal-t: Isaac, Andrew és én. Lotoko nem jött a faluból, ami miatt a helyiek és mi felváltva morogtunk (David állította, hogy ő megtett mindent, hogy küldjenek...), de egy csirke azért igen. Mivel már gyakorlatilag mindenből kifogytunk, kenyeret sem sütöttem, maradt a csikuanga meg a fufu meg a sok zöldség. Azért vacsora után elővarázsoltam a féltve őrzött Unicumom maradékát, és szétosztottam a helyiek között. Az a fej, amit Djaman vágott, ahogy lehajtotta, öröm volt nézni, hú, de utálta! De örültek, hogy megosztottam velük, és aztán persze elkezdtek énekelni. Annyira szeretem, amikor énekelnek, mert hirtelen mindenből hangszer lesz és akár csak hárman is pezsdítő hangulatot teremtenek. És ilyenkor, amikor búcsú van, beleszőnek bennünket az énekekbe, így a kikundu énekekben időnként annyit hallottunk, hogy Mama Kati meg Papa André meg Isaka.

Forrás: Csatádi Katalin

A Lui Kotal-i csapat

Végül ma reggel kimentem elbúcsúzni a bonobóktól. Közel voltak, 2000 méternél, és nem is keltem időben, mert az első fél órában, fél öttől hatig csak ébredeznek meg mocorognak, de nem lehet látni őket a fészkeikben. Azért sikerült úgy elhúznom a saját ébredezésemet, hogy végül futva mentem ki, némán reménykedve, hogy még ott lesznek fél hétkor, amikorra odaérek. De ott voltak, és valahogyan nagyon jól jött ki az egész. Egy magas Maku fán találtam meg őket (Luke, Ben és Isaac ott voltak fél hattól), de elég hamar lejöttek ,és annyira szerencsés voltam, mert ott álltam, ahol lejöttek a fáról, hogy menjenek további élelmet keresni, és kb. 10 méterre tőlem mindannyian (akik az aznapi csapatban voltak) egy kis fára ugráltak le, hogy aztán a törzsén lekúszva haladjanak tovább. És ahogyan erre a kis fára ugrottak, mindannyiukat megnézhettem így utoljára, ami szívmelengető volt. Utoljára Dantét láttam. Aztán visszablattyogtam a táborba és nekiestem a pakolásnak.

Forrás: Csatádi Katalin

Dante

Forrás: [origo]

A Salonga-kalandok folytatódik

A következő bejegyzésben: Búcsú a tábortól, út az erdő fölött

A napló folytatását naponta közöljük, a következő és a korábbi bejegyzéseket itt olvashatja.