Tegnap megcsípett egy hangya a kertünkben. Mosolyogtam és konstatáltam: ez jel, hogy befejezzem a naplómat. Nekiülök hát, hogy a Salonga-kalandok legutolsó bejegyzését már itthonról megírjam.

A Kongói Demokratikus Köztársaságban található Salonga Nemzeti Park, Afrika legnagyobb nemzeti parkja különleges titkot rejt. A Földön egyedülállóan itt élnek a csimpánzok mellett legközelebbi rokonaink, a bonobók. Jane Goodall munkásságának köszönhetően a csimpánzok életét, viselkedését, szokásait jól ismeri a tudomány, azonban a bonobókat vagy más néven törpecsimpánzokat alig néhány kutatócsoport tanulmányozza, köztük a németországi székhelyű Max Planck Intézet munkatársai. Hozzájuk csatlakozott dr. Csatádi Katalin etológus, s az ő személyes hangú beszámolóin keresztül mi is megismerhetjük a kongói kutatótábor mindennapjait.

ÁPRILIS 22.

Úgy alakult, hogy Lui Kotale és Európa között egy hetet eltöltöttünk Kinshasában. A hét nap eltelt, egyfolytában kenyeret ettem meg tejet meg sajtot. Más nem is hiányzott, de ezek nagyon jólestek. Továbbra is minden nap hat óra előtt keltem, és hogy kitöltsem a napot, sokat olvastam. Egy nagyon jó könyv akadt a kezembe egy fiatal nigériai írónőtől, Chimamanda Ngozi Adichitől. Chimamandába beleszerettem, azóta megvettem tőle a Half of a Yellow Sun-t és egy korábban írt könyvét is (Purple Hibiscus). Attól tartok, egyik sem jelent még meg magyarul, ezúton szorgalmaznám a kiadókat, hogy tegyenek lépéseket e felé, mert a könyvek csodálatosak, nem véletlenül nyert az írónő díjakat mindkettővel.

Forrás: Csatádi Katalin

Egyik nap elmentünk a Lola ya Bonobo nevű bonobó menhelyre, ami Afrika egyetlen menedéke elárvult bonobók számára. Ahogyan a csimpánzmenhelyek, mint a Jane Goodall Intézet Tchimpounga nevű menhelye, itt is főleg olyan emberszabásúakkal foglalkoznak, akiknek anyja a bozóthús kereskedelem áldozatává vált, s őket eladták háziállatnak, majd innen mindenféle, általában rendkívül viszontagságos úton-módon a menhelyre kerültek. Lolában biztonságban élhetik le életüket, olyan bonobó csoportban, amelynek minden tagja hasonló tragédiát élt át. A Lola ya Bonobo jelenleg három bonobó csoporttal foglalkozik, melyek mind félvad környezetben élnek. Az egyik csoportot, egy struktúrájában, kor- és ivar eloszlásában a működő bonobó csoportokra hasonlítót most "képeznek ki" a visszatelepítésre. Ha minden jól megy, ezek az állatok hamarosan visszakerülnek a vadonba. Az eseményt nyárra tervezik, a menhelyről információkat internetes oldalukon lehet találni.

Forrás: [origo]

Salonga-kalandok

Csatádi Katalin korábbi bejegyzéseit
 itt olvashatja.

Aztán egyszer csak 8000 méter magasan fáztam a repülőgép légkondicionált testében. Azóta is fázom...

A kezdeti, eredetileg csak haza küldeni tervezett levelekből végül napló született az [origo]-n és a janegoodall.hu-n, s én szívesen osztottam meg az élményeimet, mert bátorítottak a visszajelzések. Azt hiszem, a legtöbb bejegyzést az önirónia tette humorossá, hihetetlen, hogy mennyire zöldfülű voltam, amikor az egész kongói munkám, "kalandom" elkezdődött. Emlékszem a kis prücskökre Lompoléban. Azt a videót, amit küldtem, túlzás nélkül már legalább harmincszor megnéztem (mindenféle élménybeszámolók alkalmával), de nem tudok betelni vele, és nem tudom mosolygás nélkül végignézni.

 

 

Emlékszem, milyen szánalomra méltóan vánszorogtam végig azt a 20 kilométert Lompoléből Lui Kotale-ba, és milyen kegyetlen rosszul voltam az első héten. Meg ahogy Delphine és Andrew az orvosi könyvet bújva majd a sátram elé guggolva kérdezik, hogy pontosan mikor is kaptam meg azt a tífusz oltást? Emlékszem, ahogy folyton lemaradtam az elején a fiúktól és a bonobóktól, mert még nem tudtam, hogy nincs mese, úgy kell menni, mint a tank, kúszva-mászva, nem törődve semmivel, a lábunkon kúszó hangyákkal, azzal, hogy a vállamig ér a fa, amin át kell ugrani vagy a derekamig ér a víz, amibe bele kell gyalogolni.

 

 

Emlékszem a vidám "angolórákra" Kabembával munkából visszafele jövet, és ahogy időnként, amint a hátam mögött jött, a csöndből megéreztem, hogy egy árva szót sem ért abból, amit mondok. És ahogy hátrafordultam, tényleg, az állára tett kézzel, hatalmas mosollyal mondja: No. I don't understand. És amikor elmagyarázta franciául, hogy mit nem ért, akkor jöttem én: J'ai compris pas.

 

 

Emlékszem a függőágyban töltött percekre, amikor 14 órányi munka és 15 km dzsungelben való törtetés után, hajnal háromkor kelve és délután ötre visszaérve, fáradtan, de az ebéddel jóllakottan vetődtem bele a függőágyba, és vártam a fél óra múlva következő vacsorát. Emlékszem az örömre, amikor egy-egy napon (talán összesen, ha ötször) elhatároztam, hogy ma bizony kenyeret sütök. És a csodálatos ízre és a csillogó szemekre, mert a kenyér, az nagy kincs.

Emlékszem, amikor Sistebolnak, az egyik szakácsnak a fülébe dugtam az iPodom fülhallgatóját, és Toto, Bona és Louka afrikai zenéjét játszottam, felragyogott az arca, és azt mondta: Super! Emlékszem, ahogy David ordított a 40 fokos maláriás lázával az egy szál kis nedves kendővel a homlokán. Emlékszem az éjszakai elmaradhatatlan pisi-szünetekre és az állatokra a latrina felé vezető úton vagy a rohanásra a sátortól csak öt méterre, ha éppen zuhogott az eső. És a dobhártyarepesztő mennydörgésekre, és hogy egy idő után kezdtem tudni megjósolni, mikor fog esni és mikor nem.

 

 

Nemrég egy előadásom alkalmával megkérdezte valaki, mi volt a legrosszabb és mi volt a legjobb élményem. Akkor azt válaszoltam, hogy a darázskaland volt a legrosszabb és Libeke a legjobb. De egy picit elgondolkodva rájöttem, hogy nem ez volt a legjobb (pedig milyen csodálatos volt az a nap!). A legjobb az a pillanat volt (nyilván egy folyamat részeként), amikor bekattant, hogy én ezt tényleg tudom csinálni. Amikor megtanultam az esőerdő szabályait, amikor már nem érdekeltek a bogarak és nem féltem a kígyóktól többé. Amikor nem zavart, hogy térdig mocsárban járok, és én mentem legelöl, és nem vesztettem el a bonobókat a liánokkal legjobban beszőtt helyeken sem. Amikor be tudtam tájolni, hogy merre lehetnek és tényleg ott voltak, és megismertem már mindet, akár a külsejükről, akár a viselkedésükről és örültem, hogy ott vagyok velük.

Forrás: Csatádi Katalin

Ez alatt a Kongói Demokratikus Köztársaságban eltöltött fél év alatt mind szakmailag, mind emberileg nagyon sokat fejlődtem, változtam. A szakmai részét könnyebb megfogni, sorolhatnám a jó terepi kutató ismérveit, de nem akarok untatni ezzel senkit. Az emberi részét viszont megfogalmazni nem tudom. Hiába dicsérték sokan az írásaimat, itt megáll a tudományom. Olyan változásról van szó ugyanis, amit nem tudok szavakkal megfogalmazni. Ami akkor történik az emberrel, ha hónapokon keresztül egy őserdő közepén lévő pici tábor az otthona, amit ugyanazzal a néhány emberrel oszt meg. Akkor történik ilyen változás, ha az ember nap mint nap az őserdőben dolgozik, fut a bonobók után és megismeri őket, mindegyiket, egyesével. Amikor az ember belepillanthat a kongói emberek életébe, együtt élhet kongói emberekkel, akik szavak nélkül is megtanítják valamire, ami miatt nehezen érti már a régi problémákat. Egy ismerősömmel beszélgettem erről tegnap. Aztán arra terelődött a szó, hogy mostanság meg kell húzni a nadrágszíjat. Ott, ahol én voltam csak keveseknek jut nadrágszíj, és sokszor a nadrág is foltozott.

 

 

Szeretném megköszönni a lehetőséget az [origo] tudomány rovatának, és hogy felkértek arra, naplómat osszam meg olvasóközönségükkel. Különösen hálás vagyok Domokos Katának, akitől az ötlet származott, és aki fáradhatatlanul biggyesztgette az ékezeteket az irományomra, amíg ezt be nem vallotta és át nem állítottam a tábori laptop billentyűzetét magyarra. Hálával tartozom szüleimnek, akiket bármikor bármilyen, általában természetesen azonnal megoldandó problémával hívhattam a műholdas telefonon, és akik bár először határozottan megtiltották, hogy elutazzam, később mindenben támogattak. Köszönet illeti háziorvosunkat, Dr. Antunovics Helgát, aki még a mobilszámát is megadta, hogy baj esetén mindenképp elérjük. Volt rá szükség... A Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézetnek nem tudok elég hálás lenni azért, hogy bizalmukat belém helyezték, és annak ellenére, hogy nem tudhatták, hogyan viselem majd az esőerdőben a megpróbáltatásokat, zöldfülűként is alkalmaztak. Bízom benne, nem csak én gondolom úgy, hogy megszolgáltam a bizalmat.

Afrika csodálatos. A fél év alatt szerzett tapasztalataimmal minden erőmmel azon leszek, hogy a nemzetközi Jane Goodall Intézet magyarországi szervezetén, a Rügyek és Gyökerek Egyesületen keresztül is minél többet dolgozhassak, segíthessek ezen a csodálatos kontinensen. Állatoknak, természetnek, embereknek egyaránt.