Megdőlni látszik a poliandria, azaz a "többférjűség" eddig széles körben elfogadott magyarázata. A korábbi feltételezésekkel ellentétben, amikor egy nőstény több hímmel is párosodik, a kitűnő genetikai adottságú hímek nem igazán sikeresek a peték megtermékenyítésében - legalábbis ez bizonyosodott be bogarakon elvégzett megfigyeléseken. Svéd és dán kutatók zsizsikeket tanulmányoztak, és kísérleteikből az derült ki, hogy a gyengébb genetikai minőségű hímek jóval több petét termékenyítettek meg, mint a "szuperhímek".

Az állatfajok többségénél a nőstények több hímmel is párzanak egy-egy szaporodási időszakban, annak ellenére, hogy a legtöbb esetben egyetlen párzás elegendő lenne a peték megtermékenyítéséhez. A többszörös párzás annak ellenére elterjedt, hogy kockázatokkal is jár a nőstény számára. Például megnövekszik annak az esélye, hogy megfertőződik valamilyen - az állatoknál sem ismeretlen - nemi úton terjedő betegséggel.

Az egyik széles körben elterjedt elképzelés szerint ez a "csapodár" viselkedés azért előnyös mégis a a nőstények számára, mert lehetővé teszi, hogy a legkitűnőbb genetikai tulajdonságú hímek spermiumai választódjanak ki a peték megtermékenyítésére. Az elmélet pártfogói szerint ez a hatás úgy jön létre, hogy vagy maga a "jó" spermium legyőzi a többit, vagy pedig a nőstény valamilyen módon "előnyt ad" a kiemelkedő spermiumnak a petesejt megtermékenyítésében. Göran Arnqvist, a svéd Uppsalai Egyetem ökológiai és evolúciós tanszékének professzora, valamint Trine Bilde, a dán Aarhusi Egyetem biológiai tanszékének docense elhatározta, hogy első alkalommal kísérletileg is megvizsgálja, igaz-e ez az elmélet.

A Callosobruchus maculatus zsizsikfaj párzási viselkedésének és genetikai minőségének tanulmányozása azonban meglepő eredményre vezetett. A kutatók azt tapasztalták, hogy amikor a nőstény zsizsikek két hímmel párosodtak, a látszólag "rosszabb" genetikai kvalitású hímek számottevőentöbb utódot nemzettek, mint a kiemelkedő genetikai tulajdonságú hímek (az egyszeri párzás után világra jött utódok számát figyelembe véve).

A hímek genetikai kvalitását az úgynevezett diallél keresztezéssel (az összes lehetséges keresztezés elvégzésével) és kvantitatív genetikai módszerekkel határozták meg. A nőstény zsizsikeket először sugárzással sterilizált hímekkel pároztatták (ebből terméketlen peték származtak), és a második párzáskor engedték össze őket a "rosszabb", illetve a "jobb" genetikai tulajdonságú hímekkel. Ezután a kutatók megszámolták a megtermékenyített petéket, illetve az azokból kikelt utódokat, és a hímek párzási sikerét statisztikai módszerekkel elemezték. Ezek alapján derült ki, hogy a "jobb" kvalitású hímeknek szignifikánsan (statisztikailag kimutathatóan) kevesebb utódjuk lett, mint a "rosszabbaknak". A "gyengébb" minőségű hímeknek átlagosan 17 százalékkal több utódjuk kelt ki.

A Science-ben most közzétett eredmények arra utalnak, hogy a női promiszkuitás (lásd a keretes írásban) hajtóereje a korábbi feltételezésekkel ellentétben nem az, hogy a hímek minél jobb génekkel járuljanak hozzá az utódok génkészletéhez. Göran Arnqvist szerint sokkal inkább arról van szó, hogy az egyik ivar számára előnyös allélok (génváltozatok) nem feltétlenül hasznosak a másik számára, a több hímmel való párzással azonban kiküszöbölhetők, illetve minimálisra csökkenthetők ezek a "szexuálisan összeférhetetlen" génváltozatok. A nőstények tehát a több hímmel való párzással gondoskodnak arról, hogy lány utódaik fitnesze a lehető legnagyobb legyen.

Promiszkuitás

A promiszkuitás, azaz a minél több nemi partnerrel létesített szexuális kapcsolat inkább szabálynak, mint kivételnek számít az állatvilágban. A klasszikus nézet szerint különösen a hímek igyekeznek a lehető legtöbb partnerrel párzani, hogy megnöveljék génjeik fönnmaradási esélyét. A szaporodásba fektetett sok energia és erőforrás miatt a nőstények viszont gyakran rendkívül válogatósak, és igyekeznek a legrátermettebb hímmel párzani, vagy azzal, amely hajlandó nagy befektetésekre a párosodás érdekében.


Forrás: Science/AAAS