Drótok akadályozzák a nagy csordák vándorlását

2009.07.06. 11:02

Földünk szinte minden kontinensén élnek olyan nagytestű, növényevő emlősállatok, amelyek bizonyos időközönként hatalmas távolságokat tesznek meg, hogy megfelelő táplálékhoz jussanak. A korlátok nélküli vadászat mellett a kerítések építése azonban megakadályozza az állatokat abban, hogy a jól bevált útvonalaikon haladjanak a táplálék felé. Egy faj vándorlási szokásainak megváltozása vagy megszűnése pedig nemcsak az adott fajt érinti, hanem az egész ökoszisztémára is kihat.

A vándorló patások hatalmas, több tízezer állatot számláló csapatokba is tömörülhetnek, hogy aztán sok száz, esetenként több ezer kilométer megtétele után friss, tápanyagban gazdag növényekhez és vízhez jussanak. Az afrikai Serengeti-Mara ökoszisztéma gnúi és a hozzájuk csatlakozó antilopok és zebrák akár 1,5-2 millió egyedet számláló csordát is alkothatnak, vándorlásuk rendkívül látványos jelensége már számtalan természetfilmet ihletett meg. Bizonyos állatfajok migrációs (vándorlási) szokásai jól tanulmányozottak, ám sok olyan faj van, amiről nagyon keveset tudunk, s ez jelentősen megnehezíti a fajok védelmét.

A migráció fő hajtóereje a táplálékellátottság évszakos változása, a hóréteg vastagsága és a hozzáférhető víz mennyisége. Az afrikai vándorló patásokról általában elmondható, hogy olyan területekre vonulnak, ahol elegendő mennyiségű friss füvet találnak, ez pedig szorosan összefügg a vízellátottsággal. Az amerikai bölény (Bison bison) és a rénszarvas (Rangifer tarandus) vándorlása viszont a hó mennyiségétől függ. Téli hónapokban alacsonyabb szélességi körök felé mozognak, ahol vékonyabb a hó, és könnyebb hozzájutni a táplálékhoz, míg hóolvadáskor pont ellentétes irányba haladnak, hogy belakmározzanak a friss növényekből.

A vándorlást befolyásoló tényezők közül egyesek változásai viszonylag pontosan megjósolhatók, például a hó megjelenése a tengerszint feletti magasság vagy a szélességi körök mentén. Az állatok ehhez alkalmazkodnak, és kialakulnak megszokott útvonalak, melyeket aztán generációkon keresztül használnak, ahogy ez a rénszarvas, szibériai őz (Capreolus pygargus) és tibeti antilop (Pantholops hodgsonii) esetében is megfigyelhető. A trópusi füves pusztákon az esős évszak kezdete ismert, ám a csapadék mennyisége és térbeli eloszlása nem. Az útvonalak ezért itt nem rögzülnek, az állatok a zöld foltokat keresve haladnak előre. Ráadásul vannak olyan fajok, mint például a tehénantilop (Alcelaphus buselaphus), a Burchell-zebra (Equus quagga burchelii) és a közönséges mocsáriantilop (Kobus kob), melyeknek nem elegendő a táplálékból szerzett folyadék mennyisége, így nekik felszíni vizeket is kell keresniük.

Forrás: AFP

Rénszarvasok Svédországban

A vándorló állatokat legnagyobb mértékben két tényező veszélyezteti, ebből az egyik a túlzott vadászat, mely akár egy faj kihalását is okozhatja. A vadászat miatt 1883-ban pusztult el például egy alföldi zebra alfaj, a kvagga (Equus quagga quagga) utolsó példánya, míg az állatkertekben gyakori kardszarvú antilop (Oryx dammah) vadon élő populációi mára szinte teljesen eltűntek. A 19. században Észak-Amerikában majdnem sikerült kiirtani az amerikai bölényt is, amelynek mindössze két populációja maradt fent.

Kitartó vonulók

 

Forrás: [origo]Útra kelni sosem veszélytelen, ám egy alkalmatlanná váló élőhelyen egy helyben maradni ugyanígy kockázatos a túlélés szempontjából. A fajok az évezredek során bonyolult vonulási stratégiákat alakítottak ki, igazodva az éghajlati és földrajzi viszonyokhoz. A vándorló állattömegek megjelenése a bőség időszakát jelenti a ragadozóknak, vagy éppen az embernek. Írásunkban a leghosszabb, legkockázatosabb állati vonulások közül gyűjtöttünk egy csokorra valót, válogatva a természetesen és az ember "jóvoltából" jelentkező veszélyforrások között.

Ajánlat: Veszélyes vándorutak - kockázatos vonulások az állatvilágban


A másik komoly veszélyt a kerítések jelentik, amelyek megakadályozhatják, hogy az állatok táplálékhoz és vízhez jussanak. Az emberek a legjobb területeket általában elkerítik a mezőgazdaság részére, hogy bevessék, vagy hogy haszonállatokat legeltessenek rajta, s így a vadon élő növényevők akár éhen is pusztulhatnak.

Forrás: [origo]

Éves vonulások során vadak milliói kelnek át a Mara-folyón

A fenti okok miatt a Serengeti-Mara ökoszisztémát kivéve a Földön mindenütt a vándorló patások számának csökkenése tapasztalható, sőt, egyes fajok esetében meg is szűnt a migráció. Dél-Afrika bizonyos területeiről már eltűnt a vándorantilop (Antidorcas marsupialis), a fehérfarkú gnú (Connochaetes gnou) és a hókaantilop (Damaliscus dorcas phillipsi), Közép-Ázsiából pedig az onager (Equus hemionus). Ráadásul, valószínűleg a jelenleg zajló klímaváltozás sem fogja megkönnyíteni az állatok jövőbeli helyzetét.

KAPCSOLÓDÓ CIKK