Kemény becsapódások: film arról, amikor a békák még nem tudtak jól ugrani

2010.08.10. 8:50

Egy új tanulmány szerint a békák ugróképessége előbb fejlődött ki az evolúció folyamán, mint a hibátlan leérkezés kivitelezése. Az ősbékák ugyanolyan sikkesen ugranak el, mint a többi béka, de nem a lábukon, hanem a hasukon landolnak.

Dr. Richard Essner az edwardsville-i Dél-Illinoisi Egyetemről és kutatótársai az Új-Zélandon élő ősbékák (Leiopelmatidae) ugrását hasonlították össze lassított videofelvételeken két fejlettebb béka ugrásával. Korábban a zoológusok úgy gondolták, hogy valamennyi béka egyformán ugrik. Hátsó lábukat gyorsan kinyújtják az elrugaszkodó szakaszban, majd a levegőben előrefordítják a végtagjaikat, így először a mellső lábukra érkeznek. Essnerék azonban más eredményre jutottak, ahogy erről a Naturwissenschaften folyóiratban beszámolnak.

A kutatócsoport a négy ma élő ősbékából három (Ascaphus montanus, Leiopelma pakeka és L. hochstetteri) ugrását elemezte. Azt tapasztalták, hogy a békák elrugaszkodása nagyon hasonló a fejlettebb békákéhoz. Az ősbékák azonban nem fordítják előre a levegőben a hátsó lábukat, hanem kinyújtva tartják egészen a leérkezésig, aminek nem igazán sikkes hasra esés lesz a következménye. Ennek a landolásnak az is a hátránya, hogy nem tudnak rögtön továbbugrani, mint a mai békák zöme.

 

 

Essner szerint az ősbékáknak ez az egyedülálló viselkedése arra utal, hogy a békák ugrásának evolúciója két lépcsőben játszódott le. Először megjelent a két hátsó láb szimmetrikus kinyújtásával megvalósított elugrás, majd később kifejlődött a láb levegőben való visszafordításának és a mellső lábon való landolásnak a képessége.

Valószínűleg ez a primitív ugrásmód az oka az ősbékák különleges anatómiai felépítésének is. A nagy, pajzs alakú medenceporc, valamint a hasi bordák megakadályozzák a belső szervek károsodását a szabályozatlan földre érkezéskor.

A szerzők összefoglalása szerint az az egyszerű változás, hogy a békák képesek lettek a hátsó lábukat "alapállásba" állítani ugrás közben, kulcsfontosságú lehetett az evolúciójuk történetében. Ez elősegítette a kontrollált földre érkezést, és lehetővé tette az ugrások, valamint az úszómozdulatok gyors ismétlését. (Az ősbékák úszás közben is összevissza kapálóznak, nem összehangolt a hátsó lábaik mozgása.) Ezek a változások előnyt jelentettek a hosszabb távú helyváltoztatáskor, megnövelték a ragadozók elkerülésének esélyét és megkönnyítették a táplálékszerzést.

KAPCSOLÓDÓ CIKK