Ősmalackodással kezdődhetett az őshumor

Honnan ered az ember egyik legfontosabb kincse, a humor? Valószínű, hogy testi megnyilvánulásokkal kezdődött, de hamar menekülési útvonallá vált. Egy afrikai hegyi népnél a nagy éhezések alatt összeeső, haldokló embereket egyszerűen kinevetik a többiek, így utasítva el a rájuk is váró halál tényét. A közösség feszültségeit levezető bolondsámánok művészete a komikusok, humoristák, bohócok, vígjátékszereplők előadásaiban él tovább. Dr. Pap János egyetemi docens (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem) írása.

Néhány hete egy magyarországi konferencián hangszerekről tartottam tudományos előadást, mely után sokan kértek akusztikai tanácsot. A rákövetkező nap a zenei humorról beszéltem, és később akivel csak találkoztam, vagy egy vidám történettel, vagy egy viccel, de legalább egy mosollyal próbálta meg viszonozni a közös nevetés örömét. Hangszereink tudománya többé már nem került szóba. Talán e történetből is kitűnik, hogy a nevetésre, a nevetést kiváltó humorra mindennél jobban áhítozunk.

Aki próbált már idegen társaságban viccelődni, megtapasztalhatta, hogy a humor, a humorosság relatív fogalom. Függ a kultúrától, az iskolázottságtól, nemtől, életkortól, személyiségtől, de még a hangulattól, a pillanatnyi egészségi állapottól is. Ráadásul olyannyira összetett, hogy számos kutató már mindent humorosnak vél, ami csak nevetésre ingerli az embert. Jómagam árnyaltabb nevetésokot értek humor alatt, amikor a nevetés, a jókedv kiváltó oka a megértés és elfogadás érzését is indukálja az emberben.

Van-e az állatoknak humora?

A nevetés az állatvilágban egyértelműen játékszignál. Az emberi humor pedig a szellem, az elme játéka. Az ember humorérzékénél fogva felismeri a valóság és az elvárás közötti sokszor áthidalhatatlan különbséget, és ez nemhogy elkeseríti, hanem inkább nevet rajta. Így jelezvén környezetének: a helyzet nem komoly, csak játék. A humoros keresése sokunknak életforma, ha akarom világnézet. A jó humor pedig a bölcsesség egyik formája - mondom nagy bölcsen.

A humor evolúciós gyökereit keresve a fejlettebb emlősöknél, különösen a fiataloknál csupán humorelemeket (például lökdösődés a játék során, elbújás-keresés) találni. Azonban elemi szintű jelbeszédre megtanított főemlősöknél viccesnek vélt jelenségeket figyeltek meg a kutatók, amelyek humorosságáról alkotott feltevést az állatok viselkedésének megváltozása megerősítette. Jennifer Gamble humorkutató azt feltételezi, hogy csak a fogságban tartott főemlősöknél beszélhetünk valamiféle humorérzékről. Nekik nem kell a létfenntartásukról gondoskodni, van idejük és kedvük, s persze elég eszük is "viccelődni".

Az állatoknak azért nincs valódi humora, mert nem tudnak különbséget tenni egy dolog reális és irreális változata között. Mindig külön jelezniük kell játék közben, hogy a birkózás nem komoly, nehogy verekedéssé eszkalálódjon. A jelből már értenek, de csak abból. Sőt Paul McGee amerikai nevetéskutató szerint az 1-2 év alatti kisgyerekeknél sem beszélhetünk igazi humorról, csupán a humor elemeiről, illetve a felnőtteknek és a világ furcsaságaira adott válaszokról, de saját humorkreációkról még nem.

Min nevethettek őseink?

Nehezen megválaszolható az a kérdés is, min is nevethettek távoli őseink. Ám a humor történetét végigkövetve - és figyelembe véve azt is, min nevet ma egy átlagos állampolgár, ha lehántjuk róla a kultúra védőburkát -, fellelhetők a humor őselemei. Kezdjük talán a testi humorral: ha az ember J. C. Sears ötletét követve elgondol egy barlangban alváshoz készülődő Homo sapiens csoportot, nem lehetetlen elképzelni, mivel múlathatták az időt egy-egy gyümölcsfa letarolása után. A kellemetlen szagok talán nem zavarták annyira őket. Talán...

Igaz, Rolf de Heer ausztrál filmrendező helyi őslakosokkal fotografált, kőkori körülmények között játszódó Tíz kenu című alkotása ezt a hipotézist megcáfolja. Mint az alábbi filmrészleten látható, az egyik szereplő állj kiált, amikor elege lesz az előtte libasorban menetelők durrogtatásaiból. Nagy nevetgélés közepette szavaztatja meg, ki is menjen ezután a sor végén.

A nevetést a barlangban inkább a licit, a verseny, a kommunikáció új, "sajátos" módja válthatta ki. E hangoskodó játék (a "durrogtatás") átalában a férfiattribútumok közé tartozik mind a mai napig. Köztudott, hogy az állatvilágban a nagyobb hang a test határainak kiterjesztésével, az erő fitogtatásával, valójában evolúciósan az energiatakarékossággal függ össze. Mennyivel egyszerűbb odaugatni, és úgy elűzni a vetélytársat, mint életre-halálra megküzdeni vele. Rivalizálásként is felfoghatnánk tehát e barlangi "hangoskodást", de valószínűbb, hogy a hangok váratlanságukkal ijedtséget, meglepetést indukálhattak, mértékük vetélkedést szított, és az egész "bolondság" kuncogásban, nevetésben oldódott fel.

Biztos, hogy a barlangban rendesen böfögtek is. De a böfögés csak jelenünkben kapott "izgalmas" árnyalatot attól, hogy a nyugati féltekén a meg nem bocsátható akusztikai jelenségek közé tartozik, míg más kultúrákban elfogadott.

Őseink nevetésforrása lehetett minden ártalmatlan, a megszokottól eltérő dolog: valamiféle mozgásbeli furcsaság, szabálytalan artikuláció, szokatlan állat, furcsa emberi külső. A szexualitás is csak akkor válhatott "humorossá", ha valamiben eltért a megszokottól, vagy ha valamelyik aspektusa tiltva volt. (Még az ókori görögöknél sem olyan értelemben humorizáltak a szexszel, ahogy azt manapság teszik. Arisztophánész vígjátékaiban is, ami megengedett és természetes, az nem vicctéma.)

Az utánzás fontossága

Feltételezésem szerint a valódi humor őselemei a Merlin-Donald-féle verbalitást megelőző, a Homo erectus idejében létezett mimetikus kultúrával kapcsolhatók össze. Hiszen ma is milyen jókat nevetnek az emberek a paródiákon, az utánzásokon, és nincs férfiember, aki ne fejlesztett volna ki legalább két-három állatutánzó, esetleg malackodó hangot a hölgyek és a gyerekek "csodálatára". Az utánzásban ott van az a bizonyos parányi feszültség a valódi és az utánzat között. A dolog nem tökéletes, ellenben a legkarakteresebb tulajdonságok emelődnek ki. Jamie Uys filmjének, a Sivatagi show-nak kedves jelenete, amikor a sivataglakó öregek csettegő nyelven elmesélik és mutogatva eljátsszák a gyerekeknek néhány állat jellegzetes mozgását és hangadását. Az ausztrál őslakosok humoráról 1836-ban Darwin is feljegyezte, milyen tehetségesen utánozzák a környezetüket és mennyit mulatott a törzs az eljátszott történeteken.

Lillian Holt ausztrál antropológus szerint is a nevetés, incselkedés az őslakosok természetes életformája. De csak az fogékony erre a humorra, aki ott él közöttük, mivel ez egy kollektív művészet, a körön belül kell lenni, hogy érthető legyen. Busmanokkal együtt élő amerikai antropológusok is hasonló humorgazdagságról számoltak be. Ha tehát a kőkori viszonyok között létező népek kultúráját tekintjük, mindenütt találkozni játékkal, nevetéssel, humorral, utánzással, tréfával, incselkedéssel és sajátos "hangoskodással" is.

Ősi menekülési útvonal

Tudjuk, hogy a nevetés, a humor az eltávolodás, és így a problémákkal való megküzdés egyik ártatlannak számító eszköze is. (Az ártatlanságot óvatosan írom le, hiszen az irónia, szarkazmus az irodalomban és a politikában időtlen idők óta halálos fegyvernek számít.) Colin M. Turnbull antropológus az afrikai hegyi ik népnél élte meg, hogy a nagy éhezések alatt az összeeső, haldokló embereket az élők egyszerűen kinevették, így utasítva el a rájuk is váró halál tényét.

A törzsi közösségekben a sámánok között gyakran találni "bolondsámánokat" (pl. heyoka, koshare), akiknek az a dolga, hogy összezavarják az ártó szellemeket. Másrészről az is feladatuk, hogy levezessék a közösségben keletkező feszültségeket, bohócarchetípusként magukra véve a közösség fonákságait, feloldhatatlan ellentmondásait, szembeszegüljenek a renddel, a kozmosszal, egy parányi káosz megteremtésével. Ezért érthetetlenül beszélnek, hátrafelé ülik meg a lovat, fordítva mozognak, bűvészkednek, furcsa dolgokat esznek és kelekótyán öltözködnek. Komikusok, humoristák, bohócok, vígjátékszereplők előadásaiban él tovább művészetük. És tovább él bennünk is, hogy a nevetés öröme segítsen elviselni az élet végességének és különösségének tudatát.