A tárgyak megszemélyesítése mankó az agynak

2010.12.06. 15:16

Előfordult már, hogy szidta, csapkodta a számítógépét, mert lefagyott vagy rosszul működött? Beszélt a növényeihez, vagy becéző szavakat mondott háziállatainak? Ne szégyellje magát, szinte mindenkivel előfordul hasonló helyzet. Bármilyen irracionálisnak tűnik is a tárgyak és élőlények antropomorf megközelítése, ez segít agyunknak megbirkózni egy közömbös világ kihívásaival.

Vitathatatlan, hogy az antropomorfizmus, vagyis a tárgyak, állatok, képzeletbeli lények emberi tulajdonságokkal való felruházása mélyen beleivódott az emberi természetbe. A legősibb barlangrajzok némelyike félig emberi, félig állati alakokat ábrázol, ami arra utal, hogy ez a jellegzetesség már legalább harmincezer éve jelen lehetett az őseinkben. Az antropomorf alakok azóta is mindenütt megtalálhatók a néprajzban és a vallásban, és sok közülük még ma is erősen jelen van az emberek tudatában, gondoljunk csak a Télapóra, az Anyatermészetre és mindenekfelett természetesen Istenre.

A természetfeletti megszemélyesítése

Az antropomorfizmus szót a görög filozófus, Xenophanész alkotta meg nagyjából 2600 éve. Megfigyelte, hogy az emberek magukhoz hasonló isteneket imádnak. A görögök fehér bőrű istenek előtt hajbókoltak, az etiópok viszont sötétebb bőrűnek tartották az övéiket. E megfigyelésből kiindulva Xenophanész ironikusan megjegyezte, hogy ha a lovak és szamarak hinnének az istenekben, akkor az ő isteneik bizonyára négy lábon ügetnének.


Zeusz (balra) egy görög vázaképen

Valószínűleg nem gondolta, hogy néhány ezer évvel később a főemlőskutatók megerősítik a gondolatait. A kutatók egy különös viselkedést figyeltek meg csimpánzoknál: sokszor úgynevezett "esőtáncot" járnak, amikor kitör a zivatar. Fölmásznak a fákra, ágakat tépdesnek, és lóbálják azokat, miközben úgy üvöltöznek a felhők felé, mintha rivális hímekkel veszekednének. Könnyen elképzelhető, hogy ezek a majmok "csimpomorfizálják" a vihart, és rázzák a botjaikat az égi fán trónoló és villámokat szóró szőrös Zeusz felé.

Az antropomorfizmus agyi háttere

Az antropomorfizmus tanulmányozásával csak az utóbbi években kezdtek el alaposabban foglalkozni a kutatók. A pszichológusok igyekeztek megfejteni, mi játszódik le az agyunkban, amikor antropomorfizálunk. Nicholas Epley és John Cacioppo, a Chicagói Egyetem két szociálpszichológusa arra kért önkénteseket, hogy gondoljanak arra, mi a véleményük nekik, másoknak, és mit gondol szerintük Isten olyan dolgokról, amilyen például a halálbüntetés. A kutatók eközben funkcionális MRI-vel (mágneses képalkotó eljárással) vizsgálták a résztvevők agyi aktivitását.

Az eredmények meglehetősen hasonlók voltak, amikor az alanyok a saját vagy más emberek véleményére gondoltak. A legnagyobb hasonlóságot azonban akkor figyelték meg a kutatók, amikor az önkéntesek Isten szempontjaira gondoltak. Itt az agyi aktivitás gyakorlatilag megegyezett azzal, amit akkor rögzítettek, amikor a kísérleti alanyok a saját nézőpontjukra gondoltak. Ezt saját beszámolóik is megerősítették. Elmondták, úgy vélik, hogy saját álláspontjuk sokkal közelebb áll Istenéhez, mint - mondjuk - George W. Bushéhoz.

Az Amerikai Tudományos Akadémia folyóiratában (PNAS) a múlt év decemberében publikált eredmények talán egyszerűen megerősítik azt, hogy egyesek azért használják Isten fogalmát, hogy nagyobb hangsúlyt adjanak saját elképzeléseiknek. Epley számára azonban valami mélyebbet jelent az egész: minél kevesebb megerősítésünk van mások véleményéről - és ami Istent illeti, tényleg elég kevés van -, annál valószínűbb, hogy saját meggyőződésünket vetítjük ki az ismeretlenbe. Valószínűleg ugyanez alkalmazható bármi másra, aminek személyiséget vagy saját értelmet tulajdonítunk, amilyen például az autónk, a növényeink vagy a háziállataink.

Egy holland idegkutató, Christian Keysers funkcionális MRI-vel végzett vizsgálatai további bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy ugyanazokat az idegrendszeri folyamatokat használjuk mind az emberek, mind az antropomorf dolgok viselkedésének és gondolatainak megértésére. A kutató két filmet nézetett meg önkéntesekkel, az egyiken két ember lökdöste és kergette egymást, a másikon az embereket egy körre és egy négyzetre cserélték. Mindkét film az úgynevezett tükörneuron-rendszert aktiválta. Ez agyunk azon része, amely más emberek cselekvésére válaszol, és segít bennünket a társas viselkedésben. Az aktiválódott agyterületek gyakorlatilag elkülöníthetetlenek voltak a két esetben, mondta Keysers. Az emberek úgy érezték, hogy ezek a geometriai alakzatok nagyon is szándékosan lökdösik egymást ide-oda.

Ez a meggyőző bizonyíték, miszerint agyunk valóban ugyanúgy tekinti az élettelen tárgyakat, mint más emberi lényeket, arra ösztönözte a kutatókat, hogy megvizsgálják az okát, miért fejlődhetett ki ez a sajátosság az evolúció folyamán. Az egyik legkézenfekvőbb magyarázat, hogy ez egyfajta próbálkozás értelmet adni a nagyrészt értelmetlen világnak. Az emberek régóta igyekeznek támpontokat keresni a természetben, mivel ez a viselkedés időnként nagyon kifizetődő lehet. Például rögtön éberek leszünk, ha zörgést hallunk a bozótból, akkor is, ha 100 esetből 99-ben nincs semmi jelentősége, mert abban az egy esetben megmentheti az életünket, amikor mégis ránk vadászó ragadozó ólálkodik a sötétben. Úgy tűnik, számos babona e viselkedés kiterjesztéséből származik, és valószínűleg ugyanez a helyzet az antropomorfizmussal is. "Nem mondanám, hogy az antropomorfizmus önmagában adaptív" - mondja Stewart Guthrie, a New York-i Fordham Egyetem antropológusa. "A hozzá vezető stratégia azonban teljes mértékben adaptív."


Gem Géza bosszantó tulajdonságait kifigurázó karikatúra. A gemkapocs többször is megkérdezi, akarjuk-e rögzíteni a billentyűleütéseinket, majd közli, ez a legjobb nekünk, így bekapcsolja a szolgáltatást

Az elhibázott Gem Géza

A jól ismert Microsoft Office irodai alkalmazásrendszer régebbi változataiból biztos sokan emlékeznek még az Office Segédre, Gem Gézára. A fejlesztők a programokban időnként előbukkanó, antropomorfizált, gombszemű gemkapoccsal próbálták segíteni a kezdő felhasználók munkáját. Ez a próbálkozásuk azonban kudarcba fulladt.

A felhasználók jó része utálta Gem Gézát, mert minden lében kanálnak tűnt, és úgy érezték, elveszi tőlük az irányítást. Ami még rosszabb, mindig hívatlanul bukkant fel. Ez a kiszámíthatatlanság talán még emberibbé tette Gézát, ami viszont rossz tulajdonság, ha csupán be akarunk fejezni egy jelentést, hogy hazamehessünk. A "segítség" inkább elvonta a figyelmet a munkáról, és a felhasználók teljesítménye romlott. Még azok a ritka esetek is rosszul sültek el, amikor Géza véletlenül hasznos tanácsot adott. Ilyenkor a felhasználók hajlamosak voltak inkább a számítógépnek tulajdonítani a sikert, mint saját maguknak, ami csökkentette a személyes elégedettségüket.

A Microsoft programozói végül belátták a tévedésüket, hogy a túlzott antropomorfizálás sem mindig szerencsés, és nyugdíjazták Gem Gézát.

KAPCSOLÓDÓ CIKK