Láthatunk-e egy korábbi világegyetemet?

2010.12.07. 18:04

Időben egymást követő világegyetemek esetében viszont már jogosan feltehető a kérdés: vajon az előző világnak milyen nyomai, relikviái találhatók meg a következő világegyetemben? Hogy lehet felismerni az ilyen nyomokat? A kérdés és a gondolatkör nem új. Egyik érdekes és szórakoztató feldolgozása Stanislaw Lem Az Úr hangja című regényében található. Itt a tudósok az űrből érkező, a bolygókon az élet kialakulását elősegítő sugárzás forrásául az előző, a Nagy Bumm előtti világ értelmes lakóit nevezik meg, akik a következő világegyetemet az életre az övéknél barátságosabb környezettel akarták felruházni.

Roger Penrose angol matematikus és fizikus, a kozmológia és a fekete lyukak tudományának nagy hírű művelője az utóbbi évtizedben a divatból (az örökös tágulás kimérése miatt) már kiment, időben ciklikus kozmológiai modellt eleveníti fel - természetesen a laikusokénál sokkal alaposabb és furmányosabb matematikai eszköztárral. A modell a standard kozmológiának azt a vonását emeli ki, hogy a Nagy Bumm körüli töredékmásodpercekben a nagyon nagy hőmérséklet miatt, az örökös tágulás majdani eónjaiban pedig a tömeggel rendelkező részecskék elbomlása miatt egyaránt csak nyugalmi tömeg nélküli objektumok léteznek. Ezekből pedig nem lehet sem méterrudat, sem időmérő szerkezetet építeni. Így az Univerzumnak ezekben a korszakaiban sem a térbeli kiterjedés, sem az időtartam nem definit, nem mérhető.

Más szavakkal a végtelenül kicsi és a végtelenül nagy objektumok, a végtelenül gyors és a végtelenül lassú folyamatok nem különböztethetők meg egymástól. Így Penrose egy merész húzással Univerzumunk nemrég kezdődött gyorsuló tágulását egy következő univerzum Nagy Bummja körüli exponenciális felfúvódással azonosítja. A világnak tehát nem kell egy Nagy Reccsbe összeomlania ahhoz, hogy ismét végtelenül kicsi legyen... És persze a mi világunk Nagy Bummja is egy megelőző világ végtelenbe tágulásával esik egybe. A geometria átalakulását, a méretskála transzformációját a világot kitöltő anyag megfelelő átalakulása kíséri, így az anyag (és az általa hordozott információ) egy része átjuthat a következő világegyetembe. Ezt a fura és meghökkentő képet természetesen impozáns matematikai apparátus támasztja alá (amelynek jelentős részét éppen maga Penrose dolgozta ki a hatvanas években a fekete lyukak és más istentől elrugaszkodott objektumok görbült téridejének leírása céljából).

Meg kell említenünk, hogy igazából ez az elképzelés sem teljesen új. Valamikor a hatvanas években olvastam az Univerzum című folyóiratban a Sztrugackij testvérek Üzenet a sápadt Neptunuszról című sci-fi novelláját, amelyben a fizikusok egyre nagyobb nagyítású szupermikroszkópot építve az atomot alkotó elemi részecskék mélyén megtalálják - a galaxisokkal benépesített Világegyetemet... Itt időbeli ismétlődésről nem volt szó, de a végtelen kicsiny és végtelen nagy méretek einsteini relativitása ugyanabban a formában jelent meg, mint Penrose konform geometriai modelljében...

Penrose elméletét már évekkel ezelőtt publikálta, a "mainstream" kozmológia azonban éppúgy nem vett róla tudomást, mint más hasonló (bár matematikailag gyengébben megtámogatott) hipotézisekről. Az utóbbi napok fejleményei azonban arra utalnak, hogy számos más ötlettel szemben Penrose elméletét tapasztalati bizonyítékok is alátámasztják. Az elmélet részletesen leírja azt a mechanizmust, ahogy az előző világegyetem fekete lyukjainak ütközéséből származó gravitációs hullámok a következő világban más anyagfajtává transzformálódva nagyon jellegzetes nyomot (koncentrikus körgyűrű alakban elhelyezkedő sima tartományokat) hoznak létre a kozmikus háttérsugárzás ingadozásainak mintázatában. Úgy tűnik, Penrose munkatársai épp ezt a jellegzetes, Penrose által megjósolt és más mechanizmus által nehezen megmagyarázható mintázatot fedezték fel a kozmikus háttérsugárzást mérő műholdak adatait elemezve.

Forrás: WMAP, NASA
Néhány fontos lépés a Világegyetem fejlődésében

Lehet, hogy épp az előző világegyetem létezése felfedezésének különleges napjait éljük át? A helyzet ahhoz hasonlítható, amikor kilencven évvel ezelőtt a csillagászok rájöttek, hogy a körülöttünk levő csillaghalmaz nem az egész világ, hanem csak egyetlen galaxis a sok százmilliárd hasonló között. Akkor néhány év alatt sokszorosára nőtt az ismert (pontosabban a még nem ismert) világegyetem. Lehet, hogy hasonló áttörés előtt állunk? Lehet, hogy a "mainstream" fizikusok és kozmológusok pár év vagy évtized múlva már ezt az elméletet, ezt az új világképet fogják vallani és hirdetni. De az is lehet, hogy az egész csak mérési hiba, az adatok puszta játéka (bár ez nem valószínű, a cikkben közölt adatok a véletlenszerű ingadozástól alaposan eltérnek, meggyőzőnek látszanak). Az is lehet, hogy a mérés helyes, de az elmélet hibás, és egészen más, sokkal prózaibb magyarázatot találhatunk a furcsa tapasztalatokra. Mindenesetre érdemes megvárnunk a nemrég felbocsátott Planck-szonda mérési adatait, amely ugyancsak a kozmikus háttérsugárzás eloszlását vizsgálja, elődeinél sokkal nagyobb érzékenységgel és pontossággal. Pár év múlva okosabbak leszünk a témában.

Előző
  • 1
  • 2
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK