Kiderült, mit ettek a legismertebb, a dínókkal együtt kihalt őslények

2011.01.07. 3:54

Közvetlen bizonyítékokat találtak az egyik legfontosabb ammonitesz-csoport táplálkozásáról francia és amerikai paleontológusok. A felfedezés arra vonatkozóan is nyújthat információkat, hogy miért haltak ki az ammoniteszek a dinoszauruszokkal egyidejűleg, 65,5 millió évvel ezelőtt.

A tintahalak és polipok távoli rokonai, az ammoniteszek a leggyakoribb és legismertebb ősmaradványok közé tartoznak, ám eddig még nem volt arra vonatkozó bizonyíték a kutatók kezében, hogy ezek az állatok hol helyezkedtek el az egykori táplálékláncon belül. Egy franciaországi speciális röntgensugaras berendezés használatával azonban most olyan maradványokat vizsgáltak, amelyeken kivételesen jó megtartású szájszerveket azonosítottak, ráadásul az utolsó vacsora maradékát is tartalmazták.

A Science most megjelent számában publikált eredmények arra utalnak, hogy a vizsgált csoport a tengervízben lebegő plankton szervezetekkel táplálkozott. Mivel a dinoszauruszokat eltüntető aszteroida-becsapódás a tengeri plankton mennyiségét is erősen csökkentette, elképzelhető, hogy az ammoniteszek kréta végi kihalása arra vezethető vissza, hogy elveszítették fő táplálékforrásukat.

Az ammoniteszek mintegy 400 millió évvel ezelőtt jelentek meg a kora-devonban, majd robbanásszerűen terjedtek el a jura időszak elején. A tengeri faunának olyan bőséges és változatos részét alkották, hogy a gyors evolúciós tempójukat kihasználva, ezek váltak a mezozoikum legfontosabb, úgynevezett index fosszíliáivá, melyek alkalmasak az őket tartalmaző kőzet korának meghatározására. A kréta időszak végén azonban leszármazottak nélkül kihaltak, a mai tengeri élővilágban mindössze a távoli rokonságukba tartozó Nautilus emlékeztet rájuk.

Forrás: I. Kruta/MNHN
Az Amerikai Természettudományi Múzeum egyik Baculites-példányában talált radula háromdimenziós rekonstrukciója. A radula nyelvszerű szerv, melyet a puhatestűek használnak táplálkozás közben

A francia-amerikai kutatócsoport az Amerikai Természettudományi Múzeum szakemberei által gyűjtött Baculites-példányokat vizsgálta, melyek az észak-amerikai Nagy Síkság területéről származnak. Ezek egy speciális csoporthoz tartoztak, melynek tagjai az ammoniteszek többségével szemben nem tekeredtek fel egy síkban, hanem hosszú, egyenes mészvázban éltek. A dél-dakotai példányok úgynevezett szinkrotron röntgensugaras vizsgálatát a franciaországi Grenoble-ban végezték el. Jelenleg ez a legérzékenyebb módszer az ősmaradványok roncsolásmentes vizsgálatára.

Az eredmények azt mutatják, hogy a csoportba tartozó fajoknak radulája (reszelőnyelv) és állkapcsai voltak, melyek a lakókamrában helyezkedtek el. A kis fogakat viselő, nyelv alakú radula a puhatestűek más csoportjainál (csigák, cserepeshéjúak) is előfordul, és az állatok többnyire a szilárd felületekről kapargatják le velük az algákat és egyéb növényi táplálékot. A Baculites szájszerve viszont ahhoz alkalmazkodott, hogy a vízben lebegő apró prédaállatokat kiszűrje. A kutatócsoport megerősítette azokat a korábbi eredményeket, melyek szerint az ammoniteszek raduláján lévő fogak többszörösen kúposak voltak. A vizsgált példányoknál a legmagasabb kúp 2 mm magas volt, és a nagyon karcsú fogak egy része kardszerű, mások fésű alakúak voltak. 

Forrás: ESRF/I. Montero
Az egyik vizsgált Baculites lakókamrája, amelyet a szinkrotron röntgensugaras készülékbe helyeztek. A zöld lézer szimbolizálja a röntgensugár útját, amint áthatol az ősmaradványon, majd megérkezik a detektorhoz

A vizsgált ősmaradványok olyan jó állapotban fosszilizálódtak, hogy a röntgensugaras vizsgálat után digitális módszerekkel háromdimenziós rekonstrukciót készítettek, amely tökéletesen mutatja az állkapcsokat és a fogakat. Ráadásul az egyik példány szájában egy pici csigalárvát és három kis rákot is találtak. Mivel sehol máshol nem fordultak elő, csak a szájszervnél, a kutatók kizárták annak a lehetőségét, hogy ezek az állatok az elpusztult ammonitesz tetemén lakmároztak volna. Ehelyett ezek alkothatták az ammonitesz utolsó táplálékát, amit közvetlenül a pusztulása előtt fogyasztott. A nagyobb méretű alsó állkapocsról és a fogakról most kiderült új információk arra utalnak, hogy a Baculitesnek alapvetően más volt a táplálkozása, mint a ma élő, dögevő Nautilusnak.

Forrás: Neil Landman
A dél-dakotai ősmaradvány lelőhelye

A számtalan ősmaradvány ellenére eddig nem nagyon ismertük az ammoniteszek szerepét és helyét az egykori tengeri táplálékláncban. Mindössze néhány előzetes feltételezést publikáltak az állkapcsok alakja vagy egyes ammoniteszeken végzett metszetek alapján. A Baculitesek állkapcsaiban talált szervezetek jelentik az első közvetlen bizonyítékot a csoport táplálkozásáról. Ez segíthet megérteni a mezozoikumban tapasztalható evolúciós sikereiket és kudarcaikat is. Az Aptychophora ammoniteszek - ahová a Baculites is tartozik - gyakorivá válása a kora-jurában tapasztalható plankton felvirágzásokhoz kapcsolódhat. Ugyanakkor ez jelenthette a végzetüket is, hiszen a kréta végi aszteroida-becsapódás során a tengeri plankton jelentős része is kihalt, ami az ammoniteszek táplálékforrásának beszűkülését eredményezhette.

Forrás: S. Thurston
A dél-dakotai felső kréta üledékekből származó, egymás mellett fosszilizálódó tengeri ősmaradványok. A kép bal oldalán látható a függőlegesen álló, egyenes vázú Baculites

KAPCSOLÓDÓ CIKK