Egy kizárólag Nobel-díjasokat sújtó kór

2011.01.28. 12:42

Több olyan Nobel-díjjal jutalmazott kutató van, aki a díj elnyerése utáni kutatásaival gyakran megkérdőjelezhető vagy később hamisnak bizonyuló következtetésekre jutott. Néhány Nobel-díjas tudós egyenesen áltudományos tanok terjesztéséhez adta a nevét. Ezt a kutatók és a tudomány hírnevének sokat ártó jelenséget egy amerikai orvos találóan Nobel-betegségnek nevezte el.

A Nobel-betegség kifejezést először egy amerikai onkológus sebészorvos, David Gorski használta egyik blogbejegyzésében. Az írásban Linus Pauling állításaival foglalkozott, aki többek közt azt mondta, hogy a C-vitamin nagy dózisban alkalmas a rák gyógyítására. Bár Pauling az egyik leghíresebb példa, azonban korántsem egyedülálló "áldozata" a Nobel-betegségnek. Olyan neves társai vannak, mint Niko Tinbergen, James D. Watson és Luc Montagnier.

A Nobel-betegséget rendszerint két "tünetcsoportba" sorolhatjuk. Egyik esetben a tekintélyes kutató vitatható vagy egyértelműen áltudományos elméleteket tesz magáévá, és sokszor ezek harcos szószólójává válik (ide tartozik például Pauling). A másik csoportba azok a Nobel-díjasok tartoznak, akik - bár az elismerést még jelentős felfedezésekért kapták - későbbi kutatásaik folyamán nem tudták megismételni korábbi sikereiket, és gyenge lábakon álló eredményeiket korábbi tekintélyükre alapozva próbálták megvédeni (ez utóbbira példa Montagnier).

A C-vitamin-háború

A C-vitamin hatékonysága és adagolása körüli vita szinte a felfedezése óta folyamatosan tart. Maga a C-vitamin azonosítója, a munkásságáért 1937-ben orvosi és élettani Nobel-díjat kapott Szent-Györgyi Albert is jóval nagyobb mennyiséget (úgy 2000 milligrammot) fogyasztott naponta a ma ajánlott értéknél (45-95 milligramm).

Napjainkban is sok híve van az úgynevezett megadózisú (napi 1000 milligrammnál több) C-vitamin-bevitelnek. Ennek elterjesztésében nagy szerepet játszott Linus Pauling (1901-1994) német származású amerikai vegyész. Pauling 1954-ben kapott kémiai Nobel-díjat a "kémiai kötés természetének kutatása terén elért eredményeiért, és ezeknek a komplex vegyületek szerkezetmeghatározásban történő felhasználásáért". Munkássága csúcspontja a molekulák egyszeres spirál (alfa-hélix) szerkezetének felfedezése volt. Közel járt a DNS kettős spirál szerkezetének megfejtéséhez is, de ebben végül megelőzte őt James D. Watson és Francis Crick, akik 1962-ben kaptak ezért Nobel-díjat, Maurice Wilkinsszel együtt.

Forrás: AFP

Pauling Nobel-betegségét az úgynevezett ortomolekuláris medicinával hozhatjuk összefüggésbe. A tudós 1968-ban publikálta Ortomolekuláris pszichiátria című cikkét a Science-ben. Ebben kifejti, hogy az ember jó testi, szellemi és lelki közérzetéhez az szükséges, hogy mindig a "megfelelő anyagok álljanak rendelkezésre a megfelelő koncentrációban". Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a betegségek okát - legalábbis jórészt - az ásványi anyagok és a vitaminok hiányában kell keresni.

Pauling - Irwin Stone biokémikus sugallatára - a C-vitaminban vélte megtalálni az univerzális csodaszert. Stone úgy vélte, hogy a megadózisú C-vitamin megakadályozza a nátha kialakulását. Bár ezt az elképzelést sem sikerült mind a mai napig hitelt érdemlően bizonyítani, Pauling még tovább ment, és tulajdonképpen ezért tekinthető igazán a Nobel-betegség áldozatának. A kutató ugyanis azt állította, hogy a C-vitamin megfelelő mennyiségben megakadályozza a rák kialakulását is. Ő maga naponta mintegy 18 000 milligramm C-vitamint szedett. Az ortomolekuláris medicina, a C-vitamin és más vitaminok, illetve mikrotápanyagok tanulmányozására 1973-ban pedig megalapította a ma is működő Linus Pauling Intézetet.

A megadózisú C-vitamin szedésének hasznosságát illetően megosztott az orvostársadalom. A többség úgy véli, hogy fölösleges az ajánlottnál (ami még sportolók esetében is maximum napi 200-300 milligramm) több C-vitamint bevinni a szervezetbe. Egy kisebb hányad - ennek egyik képviselője Szendi Gábor is - azonban az 1000-2000 milligrammos vagy még több C-vitamin napi bejuttatása mellett kardoskodik még akkor is, ha ennek jótékony hatására mindeddig nem találtak perdöntő bizonyítékot. (Az [origo] Egészség rovatának korábbi cikke a C-vitamin-fogyasztásról: Hány milligrammtól lehet veszélyes a C-vitamin fogyasztása?)

Autizmus és etológia

A Nobel-betegség kialakulásának gyorsasági rekordját Niko Tinbergen (1907-1988) holland etológus és ornitológus tartja, aki 1973-ban Karl von Frischsel és Konrad Lorenzcel megosztva kapott orvosi és élettani Nobel-díjat az állatok egyéni és társas viselkedésmintájának leírásáért. A kutató egyik legjelentősebb felfedezése az úgynevezett szupernormális inger volt. Ennek lényege, hogy egy a megszokottnál erősebb inger felülírhatja az állatok természetes ösztöneit. Például sok madár otthagyja a saját tojásait, ha a normálisnál nagyobb, színesebb, gipszből készült madártojásokat kínálnak nekik "kikeltésre".

Wikimedia Commons
Niko Tinbergen és Konrad Lorenz

Tinbergen mindjárt a díjátadáskor tartott beszédében meghökkentette a tudományos világot. Kifejtette, hogy a súlyos mentális betegség, az autizmus a környezeti stresszre adott válasz. Ezt tetézte azzal, hogy kiállt az autizmus okának már akkor is süllyedőben lévő egyik elmélete ("hűtőszekrény anya") mellett, amely szerint az anya hideg természete is hozzájárul az autizmus kialakulásához.

Több tudóstársához hasonlóan Tinbergen is beleesett abba a hibába, hogy azt hitte, hatalmas ismeretanyaga (amit ő például az állatok viselkedéséről szerzett) feljogosítja arra, hogy olyan területről - az autizmusról - is véleményt nyilvánítson, amelyben nem mélyedt el igazán. Noha később könyvet is írt az autizmusról és annak lehetséges etológiai alapú kezeléséről, a könyv állításait nem sikerült meggyőzően igazolnia.

A butaság "gyógyítása"

A híres amerikai molekuláris biológus, James D. Watson (1928-) nevét szinte mindenki ismeri arról, hogy meghatározta a DNS kettős spirál szerkezetét Francis Crick és Maurice Wilkins segítségével. 1962-ben mindhármukat orvosi és élettani Nobel-díjjal tüntették ki "a nukleinsavak szerkezeti felépítését és ennek az élő anyagban betöltött információszállító szerepét érintő felfedezésükért". Talán róla gondolnánk a legkevésbé, hogy ő is nyilatkozott erősen vitatható, a fajelmélet határát súroló dolgokat.

Egy az Egyesült Királyságban 2003-ban vetített tévésorozatban Watson kifejtette, hogy az alacsony intelligencia öröklött betegség, és a molekuláris biológusok dolga, hogy olyan génterápiákat vagy szűrőmódszereket dolgozzanak ki, amellyel leküzdhető a butaság. "Ha valaki igazán buta, akkor ezt én betegségnek nevezem" - tette még hozzá Watson. Az alacsony intelligenciaszint "gyógyítása" - ha egyáltalán lehetséges - azonban igen jelentős szakmai és etikai problémákat vet fel, amelyekre egy ilyen nagy tudósnak illene gondolni. A sorozat készítői úgy vélik, hogy Watson elhamarkodott megnyilatkozásában nagy szerepet játszhatott családi tragédiája. Watson fia ugyanis skizofréniához hasonló, súlyos mentális betegségben szenvedett.

Új beteg vagy zseniális meglátás?

A francia virológus, Luc Montagnier (1932-) a 2008-as orvosi és élettani Nobel-díj megosztott kitüntetettje Françoise Barré-Sinoussival, akivel közösen "az AIDS-et okozó HIV felfedezéséért" kapta a díjat. A kutató a közelmúltban került igazán erős támadások kereszttüzébe, amikor bejelentette, hogy kimutatta, amint az ember örökítőanyagát is alkotó DNS-molekula alacsony frekvenciájú elektromágneses hullámokat bocsát ki. Azt állítja továbbá, hogy e hullámok segítségével a DNS képes vizes oldatok között teleportálni, vagyis nyilvánvaló fizikai kapcsolat nélkül közlekedni.

Forrás: AFP

A mostani bejelentés azonban nem előzmény nélküli. A kutató már 2010-ben is meghökkentette kollégáit egy neves szakmai konferencián. Montagnier itt egy olyan vírusok azonosítására szolgáló módszert mutatott be, amely erős rokonságot mutat az igen vitatott homeopátiás eljárásokkal. Montagnier szerint a kórokozó baktériumok és vírusok DNS-e alacsony frekvenciájú rádióhullámokat bocsát ki, amelynek hatására a környező vízmolekulák "nanostruktúrákba" rendeződnek. Ezek a vízmolekulák - a kutató szerint - szintén képesek rádióhullámok kibocsátására.

Montagnier szerint a víz akkor is megtartja ezeket a tulajdonságokat, ha a kiinduló oldatot oly mértékben felhígítják, hogy az eredeti DNS gyakorlatilag eltűnik belőle. Ily módon szerinte a víz képes megtartani azoknak az anyagoknak az "emlékét", amellyel érintkezésbe került, és az orvosok felhasználhatják a kisugárzásokat a betegség kimutatására. Az eljárást azonban azóta sem sikerült hiteles módon reprodukálni.

Miért veszélyes a Nobel-betegség?

A Nobel-betegség "áldozatainak" listáján még számos kutató neve szerepel. Egy fizikus (Brian Josephson) például csatlakozott egy paranormális jelenségekkel foglalkozó társasághoz, Charles Richet orvosi Nobel-díjas pedig "pszichikus tudományokkal" (ektoplazma, médiumok, telepátia) kezdett foglalkozni.

Sokan talán csak legyintenek, és azt mondják, hogy az említett esetek főként az érintett tudósok hírnevét rombolják. Ez jórészt igaz, de van egy sokkal súlyosabb következmény is. Az ilyen "kisiklásoknak" általában az egész tudomány kárát látja. Egyrészt megkérdőjelezi a kutatók és a kutatások hitelét a laikus emberek szemében. Még nagyobb veszély azonban, hogy az emberek sokszor fenntartások nélkül elhiszik azt, amit egy tekintélyes, Nobel-díjas kutató mond. Ezt a hiszékenységet sajnos alaposan kihasználják az áltudományokat népszerűsítő emberek és intézmények.

A különféle áltudományokkal foglalkozó szervezetek mindig igyekeztek maguk közé csábítani néhány nevesebb tudóst, akikre hivatkozva azután "bizonyított tényként" terjeszthették megalapozatlan nézeteiket. Az igazi fogás azonban az, ha egy Nobel-díjas akad horogra, akinek a szava szent a tudományokban kevésbé jártas emberek számára. Így a tekintélyes kutatóra hivatkozva sok hívet szereznek tévtanaikhoz, és még jobban megnehezítik az áltudományok elleni harcot.

KAPCSOLÓDÓ CIKK