Mindenki elpusztult a jura őslénydrámában

2012.03.13. 12:20

Még a jura időszakban, egy sekélytengerben történt a következő eset: egy ragadozó hal elkapta a vízfelszín közelében halászó, a szájában zsákmányt tartó repülő hüllőt, de aztán neki is torkán akadt a falat, így három hulla maradt a helyszínen. A paleontológusok legnagyobb örömére.

A németországi Solnhofen a világ egyik leghíresebb őslénylelőhelye, ahonnan repülő hüllők is szép számban kerültek elő. A közelmúltban számoltunk be a magyar-német kutatócsoport által vizsgált Rhamphorhynchusok csontszövettani eredményeiről. A PLoS ONE legújabb számában két német paleontológus szintén a felső-jura (150 millió éves) Solnhofeni Mészkőből előkerült maradványokat elemzett. Négy olyan kőzetlap is a kezükbe került, ahol az Aspidorhynchus nevű ragadozó hal és a hosszúfarkú Rhamphorhynchus repülő hüllő közvetlenül egymás mellett fosszilizálódott. Ezt azért találták furcsának, mert ezen a lelőhelyen egyáltalán nem jellemző, hogy a nagyméretű maradványok ennyire közel legyenek egymáshoz. A több mint 60 cm hosszú Aspidorhynchust például sosem találták még meg más fajjal együtt fosszilizálódva.

Ráadásul három esetben a csaknem teljes repülőhüllő-maradványok közvetlenül a hal szájának szomszédságában fekszenek, a szárnyukkal a száj felé. Még megdöbbentőbb volt a paleontológusok számára a negyedik példány, ahol a Rhamphorhynchus szárnyát kifeszítő megnyúlt csont egyenesen az Aspidorhynchus szájában volt. Közelebbről megvizsgálva azt is megállapították, hogy a repülő hüllő torkában egy kisméretű hal is fosszilizálódott, fejjel a gyomor irányába orientálódva. A Leptolepides nemzetségbe sorolható kis hal kiváló állapotban és egészben van, semmi nyomát nem mutatja például emésztésnek. Ez azt bizonyítja, hogy nem visszaöklendezett halról van szó, hanem a frissen elfogott, és lenyelés közben fosszilizálódott példányról.

Forrás: Frey, Tischlinger
A repülő őshüllő túl nagy falat volt a ragadozó hal számára, ráadásul a fogai közé beakadó szárnymembrán miatt ez a találkozás számára is végzetesnek bizonyult

Ez a példány nyújtja az első közvetlen bizonyítékát annak, hogy a Rhamphorhynchus a solnhofeni lagúna vize fölött repülve aktívan halászott. Az nem valószínű, hogy a sekély vízben állva szedegette volna ki a halakat a vízből, mert ott nem futhatott volna össze a nagytestű hallal. A leletek azt is megerősítik, hogy a ragadozó Aspidorhynchus halak legalább alkalmanként a vízfelszín közelében is vadásztak, ahol a kisméretű Leptolepides halak rajai úszkáltak.

A Rhamphorhynchusnak viszont rövid nyaka miatt repülés közben eléggé meg kellett közelíteniük a vízfelszínt. A kutatók szerint az Aspidorhynchus szemből támadta meg a repülő hüllőt, miután az kiemelte a vízből a kis halat, de még mindig nagyon alacsonyan szállt. Az Aspidorhynchus megragadta a Rhamphorhynchus bal szárnyát és lehúzta a víz alá. A repülő hüllő valószínűleg gyorsan megfulladt utolsó zsákmányával a torkában.

A ragadozó hal nyilván nem tudta lenyelni az elkapott hüllőt, részben annak nagy mérete, részben az alakja miatt. Jelen esetben azonban végzetes problémát okozott számára, hogy megszabadulni sem tudott tőle, mivel a pterosauria szárnymembránja beakadhatott a sűrűn elhelyezkedő fogai közé. Minden bizonnyal gyorsan úszva, és forgó manőverek segítségével akart tőle megszabadulni. Hogy a hal fejének erőteljes mozdulataival próbált megszabadulni nem kívánatos zsákmányától, egyértelműen bizonyítja, hogy a Rhamphorhynchus bal szárnyának csontelemei erősen torzultak, míg a test többi része sértetlenül fosszilizálódott. Mivel nem tudott megszabadulni tőle, vele együtt süllyedt le lagúna aljzatára, ahol az oxigénszegény vízben hamarosan ő is megfulladt.

Arról vannak adatok, hogy a ma élő cápák és ragadozó csontoshalak is elkapnak néha a vízfelszín közelében repülő madarakat és denevéreket a levegőben, de ezek természetesen nem tartoznak a rendszeres táplálékuk közé. Arra viszont eddig nem volt bizonyíték a tudományos irodalomban, hogy ez halálos találkozásnak bizonyuljon a ragadozó és áldozata számára egyaránt.

* * *

A pterosauriák a földtörténeti középidő (mezozoikum) aktívan repülő őshüllői voltak, és számos kiváló megtartású maradványukat ismerik. Leghíresebb lelőhelyeik közé tartozik a kínai Liaoning tartomány, a brazíliai Santana Formáció és a németországi Solnhofen vidéke. Nem ilyen látványos leletekkel, de már Iharkút is feliratkozott a fontos lelőhelyek közé (Bakonydraco galaczi). Néhány kiváló megtartású leleteknek köszönhetően sokat tudunk az egykori repülő hüllőknek még a lágy szöveteiről is.

A táplálékuk és a táplálkozási szokásaik azonban kevéssé ismertek, mert a fosszilizálódott gyomortartalmuk eddig nagyon ritkán került elő. Az ismert esetekben többnyire halmaradványokat (Olaszország, Németország), vagy rákokat (Észak-Amerika) találtak a gyomrukban. Arra is nagyon kevés bizonyíték van a fosszilis maradványokon, hogy milyen ragadozó állatok szokták megtámadni a pterosauriákat (például harapásnyomok néhány példányon). Arról is csak részleges adatokkal rendelkeznek a kutatók, hogy a mezozoikumi táplálékláncban pontosan hol helyezkedtek el a repülő hüllők.

KAPCSOLÓDÓ CIKK