Kossuth nem beszélt forradalomról

Nem engedünk a negyvennyolcból! - az Osztrák-Magyar Monarchia fennállása idején (1867-1918) ez volt a függetlenségi ellenzék jelszava. Pedig 1848-ban is lehetett tudni, hogy időnként irreális célokat követtek a forradalom és szabadságharc egyes résztvevői, és még a legradikálisabbak, Petőfiék is kénytelenek voltak engedni - már rögtön március 15-én. Kossuth amúgy ezt a napot nem is nevezte forradalomnak.

1848-ban a magyar politikai elitnek egy ideig sikerült tárgyalásos, törvényes úton rendeznie a vitás kérdéseket Béccsel. A törvényes forradalom elmélete nem új gondolat, Deák István, a Columbia Egyetem történelemprofesszora vetette fel a hetvenes-nyolcvanas években Amerikában - mégsem vált a magyar történelmi köztudat részévé. Pedig könyve 1983-ban és 1994-ben magyarul is megjelent (A törvényes forradalom: Kossuth Lajos és a magyar 1848-49-ben).

Évtizedekig az úgynevezett "nemzeti" kommunista történelemszemlélet hangsúlyozta 1848-ról, hogy az elsősorban függetlenségi küzdelem volt. Mód Aladár vetette ezt fel, s ez a vonulat a forradalom liberális és polgári, a szabadságjogokért küzdő jellegét igyekezett háttérbe szorítani. A forradalom századik évfordulóján, 1948-ban kiadott, "Forradalom és szabadságharc 1848-49-ben" című kötet első oldalán például Kossuth függetlenségi nyilatkozata olvasható, és csak ezután következik a Nemzeti dal.

Haza és haladás, illetve az első kiegyezés

Persze 1956 után a kommunista vezetők rájöttek, hogy a nemzeti függetlenség túlhangsúlyozása egy gyakorlatilag szovjet protektorátus szintjére süllyesztett országban veszélyes és tarthatatlan, és ezután már "árnyaltabb" megközelítések is helyet kaptak 1848-49 értelmezésében. Ilyen volt a ma is jól ismert "haza és haladás" gondolatköre: 1848-ban a nemzeti függetlenség mellett ugyanis a modernizáció is célja volt a reformereknek.

Azt azonban, hogy forradalmat akartak-e valójában ezek a viszonylag jómódú középbirtokosok - mint Deák Ferenc - vagy a hatalmas földekkel és vagyonnal rendelkező Széchenyi és Batthyány - azért kevesen állítanák. Sőt, közülük két államférfi kompromisszumos politikai műve szinte feledésbe is merült. Széchenyi és Deák Ferenc egymással karöltve küzdötte ki ugyanis 1840-ben azt a megállapodást, amely korlátozott jobbágyfelszabadítást (önkéntes örökváltság) és korlátozott iparszabadságot eredményezett. Ezt a mára szinte elfeledett kompromisszumot nevezte az 1956-os Nemzetőrség parancsnoka, az Amerikában történészként nevet szerzett Király Béla professzor "első kiegyezésnek". (Megkülönböztetve ezt az 1867-es kiegyezéstől.)

Kossuth és a forradalom

Ennek a tárgyalásos, kompromisszumra törekvő, a törvényeket betartó vonulatnak a továbbélését az 1848-as eseményekben is felfedezte egy másik, végül szintén Amerikába emigrált tudós. Deák István nyolc évvel Király Béla után, 1948-ban hagyta el Magyarországot, s a Columbia Egyetem professzoraként fogalmazta meg rendhagyó gondolatait. A Széchenyinél és Deák Ferencnél is sokkal radikálisabb nézeteket valló Kossuthról ugyanis Deák István mondta ki, hogy valójában ő is inkább reformer volt 1848 tavaszán, eredetileg nem erőltette volna a legtúlzóbb megoldásokat, és az események sodorták a kritikus pillanatokban a szabadságharc élére. Azóta - Deák Istvántól függetlenül - már olyan nézetek is felvethetők, miszerint 1848 márciusa-áprilisa hasonlított 1989 békés átmenetére.

Fotó: MTI reprodukció

Kossuth a rendszer megváltoztatását akarta, reformprogramot terjesztett elő Deák István szerint. Kossuth március 15-ét például sosem nevezte forradalomnak, legfeljebb nemzeti mozgalomnak, és március második felében még fenyegetően is fellépett a pesti ifjak ellen, hogy kézben tudja tartani az eseményeket, és az alkotmányos, törvényes megoldásokat kereshesse továbbra is a Béccsel folytatott tárgyalásokon.

Kossuth reformot akart

Deák István ugyanakkor elismeri, hogy Kossuth reformot célzó javaslatai már Bécsben is gyújtó hatásúak voltak, és forradalmi cselekményeket váltottak ki március 13-án az osztrák fővárosban. Itthon pedig Petőfiék és a Fiatal Magyarország nevű szerveződés pest-budai programpontjai sokkal radikálisabbak voltak Kossuthénál.

Így március 15-én valójában egy olyan forradalom tört ki, amely Kossuth elképzelésein, reformjavaslatain is túlmutatott. Petőfiék 12 pontjában szerepelt a sajtószabadság is (Kossuthéban nem). Ugyanígy radikálisabb volt Petőfiék követelése a Budán székelő független magyar minisztériumról, a nemzeti bankról vagy a magyar nemzeti hadseregről és a teljes polgári és vallási egyenlőségről.

Ám a pesti forradalom, március 15. gyengének bizonyult Deák István szerint: már a nap második felében engedtek ugyanis a radikális fiatalok, amikor megalakult a Közbátorsági Választmány. Hiszen abba csak négy emberüket delegálták - köztük Petőfit. A többiek liberális, mérsékelt városi tanácstagok vagy Kossuthhoz közelebb álló nemesek voltak.

Petőfi hiába dühöngött Batthyányra 

A négy radikális kezdetben irányította ugyan a testületet, de aztán fokozatosan elveszítették befolyásukat és a hivatásos politikusok, a kevésbé radikális Kossuth és hívei lettek a hangadók. Amikor pedig megalakult az első felelős magyar minisztérium, még a Kossuthnál is kevésbé radikális gróf Batthyány Lajos lett az első embere az országnak. Kossuth ekkor önként visszahúzódott, rájött, hogy Bécs úgysem hagyná jóvá, ha túl nagy befolyásra tenne szert, ezért elégedett meg a belügy irányítása helyett a pénzügyminiszteri poszttal.

Nem véletlen, hogy Petőfi később még az első felelős magyar minisztériumot, a megalakult Batthyány-kormányt is támadta: "Felszabadultunk a Metternich-kompánia alól s kaptuk a Battyáni-ministeriumot. Erre ugyan mondhatni: hogy 'eben gubát'." Ezt Spira György idézi egyébként Deák Istvánétól egészen eltérő szemléletű, 1959-es nagymonográfiájában, A magyar forradalom 1848-49-ben című munkájában.

Forrás: Wikimedia Commons

Petőfinek nem volt teljesen igaza - bár sokáig Petőfi nézeteit harsogta a kommunista történelmi propaganda. A magyar honvédség megszervezésében Batthyány Lajosnak ugyanis kulcsszerepe volt Deák István szerint. Így a pákozdi csata előtt ő volt az - és nem Kossuth! - aki küzdelemre bíztatta, lelkesítette a magyar csapatokat - jegyezhetjük meg.

Spira is kiemeli: Kossuth sokat hezitált még a pákozdi csata után is, amikor 1848 októberének elején meg kellett volna segítenie Magyarországnak az ismét fellángoló bécsi forradalmat. A Pákozdnál győztes magyar sereg vezetői azonban még ekkor is túl sokat vártak az alkotmányos megoldásra, arra, hogy maga az osztrák Birodalmi Gyűlés hívja be a magyar csapatokat. Időközben ugyanis a császári haderő - elsősorban Windischgrätz herceg irányításával - véres küzdelemben leverte a bécsi megmozdulásokat. Pedig a bécsiek éppen azért keltek fel immár sokadszor, hogy a Habsburgok ne küldhessenek - a közben lámpavasra akasztott Latour hadügyminiszter tervei szerint kilenc irányból(!) - Magyarország ellen támadó csapatokat.

Két további terv

A magyar reformerek legfőbb érdeme 1848 tavaszán is az volt, hogy "vérontás nélkül új alkotmányt csikartak ki az uralkodótól" - írja Deák István, hozzátéve: ez az "Európában egyedülálló siker" azonban két további politikai terv megvalósítására sarkallta a reformereket. Az első az volt, hogy "vezető pozíciót biztosítsanak hazájuknak a monarchiában, és így nagyhatalmi pozíciót Európában". A második pedig: "megvalósítani a magyar hegemóniát a Szent Korona országaiban, vagyis Magyarországon, Erdélyben és - valamelyes módosítással - Horvátországban".

E két célt csak együtt lehetett elérni Deák szerint. A teljes és kizárólagos magyar függetlenséget a nemzetközi erőviszonyok és a Kárpát-medence belső etnikai és politikai állapotai azonban nem engedték meg. Magyarország nemcsak egész Európában szigetelődött el, de a legtöbb Kárpát-medencében élő nemzetiség is a magyarok ellen fogott fegyvert. Ugyanakkor 1867-ben, a kiegyezéssel Magyarország nem lett önálló, de egy nagyhatalom, az Osztrák-Magyar Monarchia részévé vált. És ez a monarchia több évtizedre biztosította a Szent Korona országaiban a magyar hegemóniát.

Miért nem lett békés a rendszerváltás 1848-ban?

Hogy végül a tárgyalásosnak induló forradalom 1848-ban vérontásba torkollott, az a túl sok és túl bonyolult kárpát-medencei problémának köszönhető Deák szerint. Nemcsak a magyarok és az osztrák-németek, hanem a horvátok, a szerbek, a csehek, a lengyelek és más nemzetiségek sorsáról kellett volna döntést hozni. Például hogy e népek maradjanak-e a Habsburg-monarchiában.

Fotó: MTI reprodukció

A Habsburgoknak dönteniük kellett volna, hogy ha fennmarad birodalmuk, akkor az föderalizált vagy centralizált állam legyen. A német-osztrákokon kívül mindazonáltal a magyarok, a horvátok, a szerbek, a románok, az olaszok, a lengyelek, a csehek is nemzeti hatalom kiépítésére törtek 1848-ban. Mindenki mindenki ellen azonban mégsem harcolhatott.

Végül két tábor alakult ki - jegyzi meg Deák István -, az egyikbe a magyarok tartoztak, a másikba pedig: mindenki más. "Fokozatosan kialakult egy nem hivatalos szövetség a magyarok megfékezésére, amely a Habsburg-uralkodóból és annak híveiből, az új osztrák kormányból és parlamentből, valamint a horvátok, szerbek, románok és szlovákok jelentős részéből állott." Deák szerint ezek az erők elkerülhetetlenül összeütköztek, mert a Kárpát-medencében - és ezt összegzésképpen állapíthatjuk meg - nemcsak a "haladás", hanem a "haza" kérdésére sem tudtak választ adni a XIX. század politikusai.

Szegő Iván Miklós

KAPCSOLÓDÓ CIKK