Törökországban máig rendkívül érzékeny téma az örmény népirtás, amelynek borzalmait csak az európai zsidók több mint két évtizeddel későbbi holokausztja múlta felül. Az örmény genocídium sokáig titkolt következményeiről, a Törökországban iszlamizált örményekről tartott előadást egy török kutatónő Budapesten.

"Az örményeket most többé-kevésbé kiirtották. Ez kemény dolog, de hasznos" - állapította meg Hans Humann korvettkapitány, akit Németország a török hadsereg újjászervezésére küldött első világháborús szövetségeséhez, az Oszmán Birodalomba. Később viszont egy másik világháborús veterán már a felejtés jelentőségére utalt: "Ki beszél ma már az örmények elleni népirtásról?" - kérdezte hallgatóit 1939 augusztusában Adolf Hitler, majd rá két évvel megkezdődött az európai zsidóság deportálása a német megsemmisítő táborokba. 

Minderről "Az első világháború - A XX. század őskatasztrófája" című, a Spiegel magazin német szerzői által összeállított tanulmánykötet fordításában 2010 óta immár magyarul is olvashatunk. A kötetben Hitlert és Humannt Karen Andresen tanulmánya idézi, amely az "Egy nép a vágóhídon" címet viseli.

Az 1915 és 1917 közötti örmény népirtásról mintegy száz éve folyik a vita. Egy török kutatónő, Ayse Gül Altinay a Közép-európai Egyetemen (a CEU-n), a társadalmi nemek tanszéke szervezésében tartott nemrégiben előadást a témáról. Szerinte az áldozatok számát a különböző becslések 300 ezer és 1,5 millió közé teszik.

Törökországban a genocídium szót sem ismerik el, az örmények "áttelepítéséről" beszélnek, az atrocitásokat azonban nem tagadják. A kitelepítés közben bekövetkezett haláleseteket ugyanakkor nem lehet "népirtásnak" nevezni a törökök szerint, mert - ahogy a BBC idézi a török hivatalos álláspontot - "nem volt szisztematikus kísérlet a keresztény örmények" elpusztítására, megsemmisítésére (az angol szövegben a "destroy" kifejezés szerepel). 

Törökországban máig rendkívül érzékeny téma az örmény népirtás. Amikor a Nobel-díjas Orhan Pamuk török regényíró arról beszélt, hogy "egymillió örményt öltek meg ebben az országban", elképesztő felháborodás követte kijelentését Törökországban, és eljárás is indult ellene.

A történelmi háttér

Az Oszmán Birodalom 1914 végén lépett be az első világháborúba Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia, azaz a központi hatalmak oldalán. Rögtön szembetalálta magát így az antanthatalmakkal, a britekkel, a franciákkal és az oroszokkal. Oroszországgal elsősorban a kaukázusi fronton vívott élethalál-harcot az Oszmán Birodalom. 1915 tavaszán "orosz csapatok nyomultak be Anatóliába, ahol az örmény lakosság részben támogatta őket. A török hatóságok erre szélsőséges brutalitással reagáltak. Az örmények elrendelt deportálása valóságos népirtással végződött" - írja Stig Förster a már idézett első világháborús tanulmánykötetben, amely a Napvilág Kiadónál jelent meg. A népirtásban fontos szerepet játszó "ifjútörökök" azonban nemcsak katonai célokat követtek, hanem a török nép "tisztaságát", azaz nemzeti homogenitását akarták elérni.

Forrás: AFP
Ottomán katonák állnak kivégzett örmények mellett 1915-ben, a mostani Szíria területén található Aleppóban

"Először a férfiakat vitték el. 1915 egy nyári reggelén török fogdmegek Adiyaman helység minden férfi lakosát elvezették. Családjuk többé soha nem látta viszont őket. A hatalom konstantinápolyi urainak keze ezután a hátramaradt nőket és gyermekeket érte el. Elűzték őket szülővárosukból, és heteken keresztül ide-oda hajtották őket az izzó hőségben. 2000 embert, víz és kenyér nélkül. Anyákat, akiknek csecsemőjük a kezük között halt meg. Fiatal lányokat, akik a megerőszakolástól való félelmükben kerestek menedéket" - írja minderről Karen Andresen.

Nem idézzük tovább a borzalmakat. Andresen szerint: "Olyan népirtás volt ez, amelynek borzalmait csak az európai zsidók több mint két évtizeddel későbbi holokausztja múlta felül." A szerző szerint több mint egymillió ember halt kínhalált. A népirtásnak állít emléket Atom Egoyan Ararát című filmje is.

Hrant Dink, a meggyilkolt örmény lapszerkesztő 1954. szeptember 15-én született. Az örmény kisebbséghez tartozó, török állampolgárságú újságíró alapította és szerkesztette az Agos nevű kétnyelvű, örmény-török lapot. Dink igyekezett a török-örmény megbékéléshez hozzájárulni, ugyanakkor fellépett az örmények emberi és kisebbségi jogaiért hazájában. Bírálta az örmény népirtás tagadását (Törökországban), de az örmény diaszóra kampányaival sem értett feltétlenül egyet. Háromszor is vád alá helyezték Törökország "rágalmazása" miatt, mindeközben számos halálos fenyegetést kapott török nacionalistáktól. Hrant Dinket 2007-ben ölték meg Isztambulban. A tett elkövetésével Ogün Samastot vádolták meg, egy 17 éves török nacionalistát - a Wikipedia szerint. A gyilkosság egy örmény népirtásról szóló film bemutatója előtt történt, amelyben Dink is megszólalt. Bár Samast időközben börtönbe került, fotók terjedtek el, amelyen török rendőrök és csendőrök pózolnak vele együtt, mosolyogva, egy török zászló előtt. A fényképek nyomán botrány tört ki Törökországban, és az érintetteket menesztették pozíciójukból. Dink temetésén hatalmas tömeg vett részt,  kétszázezer ember azt skandálta, hogy "mi mind örmények vagyunk".


Forrás: AFP/Ziynet Özen
Hrant Dink portréját és egy "Mindannyian Hrant Dink vagyunk" feliratú táblát tartanak résztvevők az örmény származású újságíró temetésén

Iszlamizált túlélők: nők és lányok

Mindezek után nagy jelentőségűnek tekinthetjük, hogy a budapesti CEU-n a Sabanci Egyetem kulturális antropológusa, Ayse Gül Altinay egy olyan előadást tartott, amelynek már a címe is sokatmondó. "Ki a genocídiumban a túlélő? Az iszlamizált örmény túlélők történeteinek elhallgatása a mai Törökországban" - az előadás rendkívül széles szakirodalmi áttekintést adott az örmény-török vitáról. Külön hangsúlyozta a kutatónő az örmény nők visszaemlékezéseinek megjelenését, illetve elemzését. Ennek komoly politikai hatása volt Törökországban, mivel felhívta a figyelmet az elhallgatásra.

Ugyanakkor az előadás legérdekesebb része az volt, ami már Karen Andresen idézett tanulmánya alapján is sejthető. Arról van ugyanis szó, hogy az örmény férfiak többségét a népirtás után sosem látták viszont szeretteik. A halálmenetekben gyalogló nők, asszonyok és fiatal lányok egy része azonban túlélte ezeket a megpróbáltatásokat. Többségük sorsa elképesztő volt. A túlélők egy része külföldre emigrált, más részük keresztény örményként maradt meg Törökországban.

Még különösebb és groteszkebb lett viszont a sorsuk azoknak az iszlamizált nőknek, főleg fiatal lányoknak, akiket esetleg segítőkész török családok fogadtak be, később akár sajátjukként neveltek fel. Volt ugyanis erre is sok példa, és ezek a török családok a saját életüket is veszélybe sodorták az árvák mentésével. Másokat erőszakkal ragadtak el, asszonyokat, középkorú vagy fiatalabb nőket. Erőszak és házasságra kényszerítés - ez lett a sorsa nagyon sok örmény nőnek a túlélők közül. (A nőket vagyontárgynak tekintették ebben az időszakban Törökország - erre a kutatónő hívta fel a figyelmet.)

Forrás: AFP/Bulent Kilic
"Ez a fájdalom a mi fájdalmunk, ez a gyász mindannyiunké" feliratú táblával emlékeznek meg aktivisták és művészek a népirtás évfordulójáról Isztambul egyik főterén 2010. április 24-én, Törökországban első alkalommal, közel egy évszázados tabut megtörve

A fiatal lányok, akik árván maradtak, és segítőkész török családban nőttek fel, felvették a muzulmán vallást. Így jártak a kényszerházasságok nőtagjai is. Mindannyiuknak gyermekeik születtek, általában sokgyermekes muzulmán családok családanyaivá váltak. Ők mélyen hallgattak később az őket ért traumákról - magyarázta Ayse Gül Altinay. Sokan gyermekeiknek el se mondták borzalmas élményeiket. Az unokák egy része viszont éppen manapság jön rá arra, hogy jóllehet török családban nőtt fel, a nagymamája örmény volt.

Arab, kurd, török neveken élnek örmény leszármazottak
 
A török kutatónő könyvet is írt erről a Törökországban korábban nem vizsgált jelenségről, és kutatásaiból kiderült, hogy a népirtást túlélő több tízezer örmény nőnek - az általában 6-8 gyerekes családmodell miatt -, több generáció után sok százezres vagy akár milliós nagyságrendű leszármazottja élhet Törökországban. Ez azon a 2007-ben lezajlott, nyilvános politikai demonstrációvá alakult temetésen döbbentette meg a török közvéleményt, ahol a Hrant Dink meggyilkolt örmény lapszerkesztőt búcsúztató-gyászoló felvonulók azt kiabálták: "mind örmények vagyunk!" Ezáltal az örmény kisebbség láthatóvá és politikai alternatívává vált - hiszen kétszázezren vettek részt a tüntetéssé alakult gyászszertartáson.
 
Az iszlamizált örmény túlélők ma már török, kurd vagy arab neveket viselnek, identitásuk inkább a törökhöz áll közelebb, de amint rájöttek arra, hogy nagyszüleik, dédszüleik generációjával mi történt, bonyolultabbá vált hovatartozásuk. (A kutatónő egyik tanítványa is Ayse Gül Altinay könyvének elolvasása után szembesült családja eltitkolt múltjával.)

Forrás: AFP/Bulent Kilic
Áldozatok fényképeivel emlékeznek meg aktivisták a népirtás 95. évfordulójáról Isztambul ázsiai főpályaudvarának lépcsőjén, 2010. április 24-én

Nemcsak feleségek, hanem kivételes esetben férjek is lettek a túlélőkből. Az örmény nők és örmény férfiak leszármazottainak kapcsán azonban ma is folyik a vita: ki tekinthető a népirtás túlélőjének. És egyáltalán hány túlélője volt a tragédiának Törökországban. A muzulmán hitre áttért örmények kérdése Ayse Gül Altinay szerint érdekes kérdéseket vet fel - és nemcsak a homogenizálásra törekvő törökök között -, hanem az örménységben is. Ha ugyanis léteznek muzulmán túlélők, akkor az "örmény" fogalmát ki kellene terjeszteni rájuk is, jóllehet az örmények saját identitásukat éppen ősi, keresztény hitükkel különböztetik meg a törököktől. A Sabanci Egyetem kutatója mindenesetre olyan kérdésekre világított rá budapesti előadásában, amelyek évtizedek óta homályban voltak, s amelyek a forrongó Közel-Kelet más országaiban is fontos problémákra ébreszthetik rá az ott élőket.