Sok arca volt Kádár Jánosnak. Pályájának fontos eseményeibe saját nyilatkozatai - és elhallgatásai, hazugságai - alapján próbáltunk meg bepillantani.

Az alábbiakban néhány kulcsfontosságú évben tekintjük át a Kádár-korszak legfontosabb ünnepei táján, a "felszabadulási" ünnep (április 4.) és a munka ünnepe (május 1.) környékén elhangzott Kádár-beszédeket és -nyilatkozatokat. Ezekből rekonstruálható az az állandó változás - és persze néhány stabil elem -, ami a kommunista pártvezető politikáját jellemezte. A változások általában a belpolitikában érhetők tetten, az állandóságot pedig a sokszor hangoztatott "hűség a Szovjetunióhoz" képviselte.

Kiderülhet a nyilatkozatokból az is, hogy Kádár nem volt sem meggyőződéses sztálinista, sem született reformer - egy félelmetes hatalomtechnikus volt, aki meg tudott szólalni mindkét nyelven. Életrajzírói (Roger Gough és Huszár Tibor) is hangsúlyozzák, hogy a reform szót ritkán használta, és még ritkábban pozitív értelemben.

A Rákosi-papagáj

Kádár János tudott Rákosi Mátyás nyelvén is beszélni. Az 56-os forradalom utáni megtorlás idején, 1957. március 31-én érkezett vissza Moszkvából. Ekkor a ferihegyi repülőtér betonjára összetrombitáltak néhány ezer embert a fővárosi üzemekből és intézményekből. A szovjetek által bársonyszékbe ültetett forradalmi munkás-paraszt kormány vezetőjeként szólt az MTI tudósítása szerint Kádár az összegyűltekhez. Hangsúlyozta, hogy küldöttségük köszönetet mondott "a szovjet dolgozóknak azért a sokoldalú segítségért, amelyet a Szovjetunió a Magyar Népköztársaságnak fennállása óta, legutóbb az októberi imperialista és ellenforradalmi támadás idején nyújtott."

A szovjet segítség persze a nyílt katonai beavatkozás volt 1956 végén. Moszkva kézi vezérléssel irányította ezután hetekig, hónapokig Magyarországot, Kádár azonban így jellemezte Moszkva magatartását: "államaink szocialista jellegű kapcsolatában az egyenjogúság, a függetlenség és a szuverenitás lenini elveit tiszteletben tartja, és gyakorlatilag alkalmazza."

E nyilvánvaló hazugság után Rákosi Mátyást idéző kirohanások következtek: "Fokoznunk kell a pártban, az államban, a munkásosztályban, az egész dolgozó népben az éberséget az osztályellenség és az imperialisták aknamunkája ellen. Erősíteni kell a proletárdiktatúrát az osztályellenség elnyomására. Teljesen meg kell semmisítenünk a megvert ellenforradalom szétszórt erőit és hatásosan meg kell védenünk népköztársaságunkat az imperialista aknamunkával szemben." Mint tudjuk, a megsemmisítés százak halálos ítéletét jelentette, többek között a korábbi miniszterelnök, Nagy Imre kivégzését is 1958-ban.

A híres-hírhedt május elseje

Ezután következett az a május elseje, amely hosszú évekig a Kádár-kormányzat legitimációjául szolgált, azt bizonygatva, hogy több százezren mentek ki 1957-ben a Hősök terére, együtt ünnepelni a párttal és az új kormánnyal. Valójában ma már tudjuk, hogy üzemenként, hivatalonként szervezve, zárt sorokban, egymást figyelve vonultak itt az emberek, nem spontán ünneplésről volt tehát szó.

Kádár május elsején feltette a kérdést: "Miben van különös jelentősége az 1957-es magyar május elsejének népünk számára, és nyugodtan mondhatjuk, nemzetközileg is?" Rögtön választ is adott rá: "Abban, hogy ezen a napon az októberi sikertelen ellenforradalom fölött, a munkásosztály nemzetközi segítségével döntő győzelmet aratott magyar dolgozó nép ünnepli szabadon május elsejét, a proletár nemzetköziség ünnepét."

A bratyizás kezdete

Öt évvel később, az 1962. április 15-ei Népszabadság már a konszolidálódó Kádár-korba visz el bennünket. Ekkor már hiába keresnénk az osztályellenség ostorozását. Kádár János inkább egy brigádtalálkozón bratyizik az ipari munkásokkal és munkásnőkkel. Miközben az ipari termelés 60 százalékos emelkedésével dicsekedett (1957 tavaszához viszonyítva), igyekezett nőpárti hangot megütni a brigádvezetők konferenciáján.

"Csepelen láttam egy brigádnaplóban egy képet. A brigád tagjai voltak rajta lengyelországi utazásukon. Érdekes - mondtam -, hát hol vannak a feleségek? Azok otthon voltak. A férjek tehát elmentek Lengyelországba kirándulni. Ez önmagában nem rossz dolog, de talán még jobb lett volna, ha a szórakozáshoz úgyis kevésbé hozzájutó feleségeket is magukkal viszik" - mondta Kádár.

Majd egy újabb történetet mesélt el: "A Csepeli Posztógyárból az elvtársnő elmondta, hogy náluk nagyrészt nők vannak a szocialista brigádban. Elhatározták, hogy a szabad időt vasárnap együtt töltik. Persze nehézségeik voltak, mert a férjeknek is aszerint kellett a szabad időt tölteniük, ahogyan az asszonyok azt kifundálták. Azt ajánlom nekik, hogy egyelőre érjék be kompromisszummal, mert ha egy hónapban egyszer, a hétvégén a férjek elfogadják a feleségek szerinti programot, már az is jelentős lépés. Mert ma még az a természetes, ha három vagy négy férfi elhatározza, hogy vasárnap a Játékkártyagyár termékét koptatja valahol és a négy feleség ott topog a hátuk mögött." Derültség - jegyezte meg a Népszabadság tudósításában.

Forrás: AFP

Nem beszélt a reformról Kádár

Mindez már átvezet abba a korba, amikor valódi reformok indulnak. Erről azonban az óvatos Kádár 1968-ban, az Új Gazdasági Mechanizmus bevezetésének évében nem sokat beszélt. A Népszabadságban április 4-én csupán egy gazdaságpolitikus, Tímár Mátyás ír cikket "A reform három hónapja" címmel.

Május elsején pedig Kádár János nyilatkozik, szót sem ejtve a gazdasági átalakításról, pláne nem reformról, inkább a vietnami háború kapcsán támogatja a szovjet álláspontot: "Az internacionalizmus például kifejezésre jutott az idei ünnepen is, amely harcos kiállás volt a hősiesen küzdő vietnami nép, valamint a szovjet-magyar barátság mellett, az összes haladó erők egységéért."

Titokban máshogy tárgyalt

Éppen a napokban a Politikatörténeti Intézetben rendezett Kádár-konferencián számolt be ugyanakkor Mitrovits Miklós történész arról, hogy nyíltan ugyan nem hangoztatta a reformot Kádár, de éppen a magyar és a csehszlovák átalakítás folytatásáért lépett fel ekkoriban. Próbált a csehszlovák első emberrel, Dubcekkel egyeztetni - inkább sikertelenül - a prágai tavasz és a magyar törekvések összehangolásáról. Mérsékletre intette a csehszlovákokat, miközben némileg próbálta Moszkvát is befolyásolni. Kádár azonban nem tudott kompromisszumot kikovácsolni, majd egyértelműen Moszkva oldalára állt, és még abban az évben, augusztusban a Szovjetunióval és néhány más szocialista országgal együtt Magyarország is részt vett a Csehszlovákia elleni katonai beavatkozásban.

Mindez megpecsételte a magyar gazdasági reform sorsát is, amely 1972-73-ban le is állt. Ekkor került ki a hatalomból Nyers Rezső, más reformerekkel együtt. Kádárt azonban az 1972-es ünnepek idején hiába is keresnénk a Népszabadságban: Nyers Rezső ír egy cikket a Népszabadságba április 30-án "Gazdasági helyzetünk és fejlődésünk" címmel, amelyben kissé rezignáltan összegzi a gazdasági helyzetet. "A társadalmi alapok szilárdak, a fejlődés folyamatos, a fogyatékosságok elleni harc erősödő. S mi következik ezután? További haladás a gyengeségek leküzdésével, új és új lehetőségek felismerésével és kiaknázásával. A magyar munkásosztály, a magyar nép gazdasági jövője ezen a májuson is reményt keltő."

Nyugdíj helyett folytatás

Reményt keltő, de nem reményteli - mondhatnánk. Hiszen a reform számos fontos intézkedése ezekben a hónapokban bukik el éppen - méghozzá moszkvai utasításra. Kádár talán azért sem szerepel ekkor a pártlapban, mert május környékén beadja nyugdíjazási kérelmét, gyakorlatilag a lemondását. Komoly vitákat folytat ekkoriban a Brezsnyev vezette Szovjetunióval, Kádár - mint a róla szóló eheti konferencián elhangzott - ugyanis a nyitás politikáját szorgalmazta, a nyugattal való együttműködést próbálta erőltetni, de hiába.

Ehhez képest a szovjetek meggyőzik, hogy maradjon, így nem megy nyugdíjba, viszont végül ő maga fogja levezényelni a reform megfékezését is. A további másfél évtized az eladósodás, a reformok leállítása és újraindítása közötti hezitálással telik, míg az ország végül belefut az utolsó nagy államszocialista tévedésbe.

Az utolsó nagy tévedés

Ezt már az 1985-ös Népszabadságban érhetjük tetten. Az ekkor rendezett pártkongresszuson lendületes növekedést határoznak el, méghozzá az elavult gazdasági struktúrán való érdemi változtatás nélkül. A következmények beláthatatlanok voltak: a Kádár-konferencia szerint 1984-86 között duplázódik meg a magyar államadósság, hiszen a hitelből beindított, rossz célokat kitűző növekedési program nem hoz eredményeket. Kádár azonban 1985. május elsején is így beszélt: "a budapestiek itt felvonuló tömege magabiztosságot, jókedvet sugároz. Ennek alapja: nemrégiben ünnepeltük felszabadulásunk 40. évfordulóját, s ezt megelőzően megtartottuk pártunk XIII. kongresszusát. Az elfogadott országépítő program fő céljait magáévá tette a Hazafias Népfront is."

Látható, az 1985-ös ígéretekből nem sok vált valóra: az országépítés semmiképpen sem. Kádár Jánost pedig pár év múlva saját párttársai váltják le, és helyezik a szimbolikus pártelnöki posztra. Kádár ekkor már a teljes szellemi leépülés felé haladt, és 1989-ben, Nagy Imre újratemetése után nem sokkal halt meg.