Egy étlapon kínálták fel a doni magyar sereget

2013.02.09. 9:22

Egy szállodai étlap hátuljára skiccelték fel azt a megállapodást, amely megpecsételte a második magyar hadsereg sorsát. A tárgyalások egy évvel a katasztrófa előtt, 1942 januárjában zajlottak Budapesten. A magyar katonai vezetés nem kért biztosítékokat arra vonatkozóan, hogy a német be is tartsák ígéreteiket, és ez később végzetesnek bizonyult.

Hetven évvel ezelőtt, 1943 februárjában a doni magyar hadsereg utolsó maradványait számolták fel a szovjet támadóalakulatok. A 2. magyar hadsereg nagy részét ekkorra már a német B Hadseregcsoport vezetése kivonta az arcvonalból (Hitler engedélyével), mert a megelőző kilenc napban a szovjet offenzíva összeroppantotta a mélységi tagozódás nélkül felállított magyar védelmet.

A magyarok közül 1943 februárjában már csak a III. hadtest bizonyos alakulataiból és más csapatrészekből összefogott egységek küzdöttek a Donnál, Vargyassi Gyula vezérőrnagy parancsnoksága alatt, a németek teljes alárendeltségében - írta Szabó Péter hadtörténész, a Don-kanyarbeli hadicselekmények szakértője egy 2008-as tanulmányában, amely a Rubicon folyóiratban jelent meg.

A józan ész és a parancsteljesítés között kellett dönteni

Forrás: WikipediaAz [origo] cikksorozatot közölt az elmúlt bő fél év során a Don-kanyarról, amit úgy összegezhetünk, hogy a végveszélyt a 2. magyar hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv (jobbra) is felismerte, ezért le is akart mondani. Ezt Horthy kormányzó és a magyar hadvezetés elutasította. Jány kétségbeejtő helyzetét Szakály Sándor, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora is kiemelte előadásában, amelyet a doni katasztrófa 70. évfordulójára szervezett konferencián mondott el.

Szakály hangsúlyozta, hogy Jánynak időnként a józan ész és a parancsteljesítés között kellett döntenie. Ezzel arra utalt, hogy Horthy és Szombathelyi Ferenc magyar vezérkari főnök (Hitler nyomására) az arcvonal tartására szólították fel még 1942 decemberében is Jányt, s ez a pár héttel későbbi, januári szovjet áttöréskor bénítóan hatott a parancsnokra. Jány túl későn rendelte el a magyar alakulatok visszavonását, így sok embere veszett oda.

A magyar parancsnok döntésképtelensége - a pszichikai összeomláson kívül - katonai és diplomáciai okokra is visszavezethető. Erre Kaló József, az NKE hadtörténész-oktatója hívta fel a figyelmet a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Don-kanyarról szerdán megrendezett konferenciáján.

Írásos garanciák nélkül adták át a magyar sereget - egy étlapon

A 2. magyar hadsereg kiküldését megelőző német-magyar tárgyalások ugyanis később döntő jelentőségűnek bizonyultak. Ekkor szolgáltatták ki a magyar hadsereget a német hadvezetésnek, méghozzá anélkül, hogy írásos garanciákat kapott volna a magyar politikai és katonai elit az alakulataink bevetésének körülményeiről.

Forrás: mek.oszk
Szombathelyi Ferenc vezérezredes megpróbálta kipuhatolni Keitel álláspontját

Kaló József most ezt a képet árnyalta előadásában, méghozzá annak a megdöbbentő epizódnak a felidézésével, hogy mégiscsak volt írásos megállapodás a német és a magyar katonai vezetők között. Ez pedig a Gellért szállóbeli vacsora étlapjának a hátára volt felfirkantva!

Nem kötöttek tehát a magyarok és a németek pontosan körülírt katonai szerződést, amely biztosította volna például a német páncélosfedezetet a magyar gyalogságnak szükséghelyzetben. Vagy legalább azt lehetővé tette volna, hogy a magyar páncélosokat ne a németek kizárólagos rendelkezésére adják, és így a döntő pillanatban ne maradjanak fedezetlenül a magyar védelem kritikus pontjai.

Moszkva után felértékelődtek a csatlósok

Kaló ennek kapcsán részletesen felidézte a 2. magyar hadsereg keleti frontra kiküldését megelőző magyar-német tárgyalásokat. Szerinte már 1941 végén döntő fordulat következett be a németeknél. Ennek oka a moszkvai csata volt, ahol már nemcsak az derült ki 1941-ben, hogy a Vörös Hadsereg és Sztálin nem győzhető le villámháborúval, hanem az is, hogy a németek súlyos veszteségeket szenvedtek el a szovjet ellenlökés követeztében.

Mindez hirtelen felértékelte a kelet-európai csatlósokat-szövetségeseket a német hadvezetés számára. Embermennyiségre és felszerelésre is szükségük volt ugyanis ahhoz, hogy tartani tudják a több ezer kilométeres, nagyjából észak-déli irányban húzódó szovjet arcvonalat.

Ribbentrop a teljes magyar haderőt követelte

Hitler ezért előbb a német diplomáciát mozgósította, majd "főkatonáját", Keitelt, a Wehrmacht főparancsnokságát (OKW) irányító vezértábornagyot is Magyarországra küldte - hangsúlyozta Kaló József.

Forrás: AFP
Keitel (középen) Hitlerrel

1941 novemberében-decemberében a budapesti német katonai attasé még csak adatokat kért a magyar fegyveres erők hadrendjéről. A moszkvai csata súlyosbodása miatt azonban 1942. január 6-9. között már Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter is ellátogatott Magyarországra. Találkozott a legfelsőbb katonai és politikai vezetéssel is, elsősorban Horthy Miklóstól és Bárdossy László miniszterelnöktől követelte, hogy a teljes magyar haderőt bocsássák a németek rendelkezésére.

Az elképesztő kérést mind a magyar katonai vezetés, mind pedig a politika elutasította. A németek ekkor mézesmadzagként a Bánátot ígérték oda Magyarországnak, de Kaló szerint burkoltan utaltak az elutasítás következményeire is, tehát a fenyegetés sem hiányzott az eszköztárukból. Az NKE oktatója szerint a német megszállás lett volna az alternatíva, ha nem engedünk valamennyire Berlin követeléseinek. Ribbentroppal végül abban állapodtak meg, hogy a magyarok felajánlják haderejük egy részét, de Budapest a magyar haderő felének átadásába sem ment bele.

Keitel Budapesten

A részletek kimunkálása Keitel vezértábornagyra és magyar katonai tárgyalópartnereire hárultak. A Wehrmacht főparancsnokságát irányító tábornok 1942. január 20-22. között tartózkodott Budapesten.

Forrás: Wikipedia/Német Szövetségi Archívum
Bartha Károly honvédelmi miniszter

A magyarok már a látogatás első estéjén ravasz taktikázásba kezdtek. Szombathelyi vezérezredes, magyar vezérkari főnök már 20-án este, egy autóút során felajánlotta Keitelnek támogatását. Azt ígérte, hogy Keitelt támogatja majd például a magyar honvédelmi miniszterrel, Bartha Károllyal és a többi politikussal szemben. Kaló szerint inkább a magyar miniszterrel egyeztetett álláspontot képviselt Szombathelyi, csak megpróbálta megpuhítani Keitelt, illetve kipuhatolni a német álláspontot.

Ezt alátámasztja Szabó Péter hadtörténész tanulmánya is, mely szerint Szombathelyi egy feljegyzésében hivatkozott arra, hogy a magyar hadsereg "szélességben van megszervezve, de nincs mélysége" (ez a hiányosság aztán a Don-kanyarban tragédiához vezetett), illetve, hogy a hadsereg "csak 1944 végére lesz kész". Ugyanis 1941 elején csak félig volt felfegyverezve. (A Don-kanyarban aztán ez a csapatok frissítésekor, leváltásakor jelentett óriási problémát, amikor a frontra kiküldött egységeknek még nem volt elég fegyverük, így a bevetésük előtt arra vártak, hogy a leváltandó csapatrészek katonái átadják nekik a fegyvereiket.) Közben azonban megindult ellenük a mindent elsöprő szovjet offenzíva.

Nem a Vörös Hadsereg ellen készült a magyar haderő

A magyarok már Ribbentropnak is hivatkoztak arra, hogy a magyar haderőt nem a Vörös Hadsereg ellen készítették fel, hanem a környező országok, a kisantant seregeivel szemben. Budapest hivatkozott Keitelnek és Ribbentropnak arra is, hogy a román-magyar határon nagy a feszültség, és a Duna-medencét nem lehet katonaság nélkül hagyni, már csak a Balkán miatt sem, hiszen Magyarország az egyetlen megbízható térségbeli szövetségese a németeknek.

Keitel tárgyalásai inkább már a részletekről szóltak. A magyarok arra számítottak, hogy hat dandárt kell átadniuk a németeknek, Keitel első ajánlata azonban még mindig a magyar sereg felére, mások szerint kétharmadára tartott igényt január 21-én, amikor Szombathelyivel és Barthával tárgyalt. Ezután a magyar hadvezetés háttértanácskozásra gyűlt össze, és sikerült ellenjavaslatot kidolgozniuk. Végül kilenc gyalogosdandárt, egy páncéloshadosztályt és egy jelképes repülőköteléket ajánlott fel Magyarország, Erről Kaló szerint "morbid" sietséggel és hevességgel zajló tárgyalások és háttéregyeztetések közepette állapodtak meg a felek még aznap este, január 21-én a Gellért Szállóban. A zsarolás, fenyegetőzés, alkudozás sem hiányzott, mire a vacsoraasztalnál megszületett az egyezség, amit az étlap hátulján rögzítettek (de nem írtak alá).

Miért lett volna létfontosságú a feltételek kikötése?

Kaló azonban nemcsak a tárgyalások és az egyezségkötés stílusát nevezte morbidnak, hanem azt is hiányolta, hogy a magyar katonai vezetés nem kötött ki biztosítékokat a német ígéretek betartására. Erről megjegyezhetjük, hogy később végzetesnek bizonyuló hiányosság volt. A németek a tárgyalásokon igyekeztek sok mindent ígérni, így például megfelelő páncélos védelmet a magyar gyalogdandároknak. Ehhez képest később, a doni szovjet áttörés előtti pillanatokban még az 1. magyar páncéloshadosztályt is Hitler közvetlen alárendeltségébe, az úgynevezett Cramer-hadtestbe osztották be, így azt nem vethette be időben Jány Gusztáv a vékony vonalban felállt doni magyar védelem támogatására.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
A Pákozd melletti emlékmű a Don-kanyarban elesettekre emlékeztet

A németek végül a doni visszavonuláskor mutatták meg, hogy mennyire becsülik magyar fegyvertársaikat: a 2. magyar hadsereg hátráló III. hadtestét a német 2. hadsereg VII. hadteste (Siebert tábornok utasítására) a hóba szorította le az utakról. Még Stomm Marcel altábornagy-hadtestparancsnok sem kapott az egyik éjjel szállást a németektől, kiküldték a mínusz 20-30 fokos orosz hidegbe. (Később amputálni kellett Stomm lábát.) Stomm végső elkeseredésében Jányhoz hasonlóan lelkileg is összeomlott, és miközben a németek teljesíthetetlen parancsokkal bombázták, egyszerűen feloszlatta a hadtestét.

Ennek a III. hadtestnek a maradványaiból szerveztek bizonyos alakulatokat, amint a bevezetőben említettük, Vargyassi vezérőrnagy vezetésével, így a magyarok egy része még 1943 februárjában is küzdött a Donnál. Ennek megfelelően ezek a legtovább harcoló alakulatok szenvedték el a legsúlyosabb veszteségeket is a doni katasztrófa során. Harcuk azonban nem volt teljesen eredménytelen: részben ők fedezték az összeomlott frontszakaszon a visszavonulást, és Vargyassiék akadályozták meg - ekkor már persze döntően német erők segítségével -, hogy a szovjetek átkarolják és katlancsatában semmisítsék meg az egész 2. második magyar hadsereget.