Ami az Argo-akcióból kimaradt - a túszdráma rejtélyei

2013.02.26. 16:42

Teheránban az amerikai nagykövetséget iráni diákok és iszlám aktivisták foglalták el 1979-ben. Összesen 52 túszt ejtettek, de hat diplomata kiszökött az utcára. A friss Oscar-díjas Argo-akció című film ennek a hat embernek a sorsát követi nyomon, jelentősen torzítva a nemzetközi politika és az 1979-es iráni túszdráma bizonyos eseményeit.

Nem tetszett a CIA-nak az iráni olajipar államosítása

A Ben Affleck rendezésében készült film kezdetén utalnak rá, hogy 1953-ban Mohamed Moszadek (Mohammad Mossaddegh) iráni miniszterelnök kormányát megdöntötték az amerikaiak. Moszadek államosította ugyanis az iráni olajipart, ami az amerikai és brit olajcégek érdekeit sértette - ez már kevésbé kap hangsúlyt a filmben. Ahogyan az sem, hogy Moszadek nacionalista Nemzeti Frontját a síita egyház is támogatta.

Forrás: AFP
Tüntetők Teheránban, 1979

Arról sem esik szó, hogy a republikánusok választási győzelme, azaz a "washingtoni őrségváltás" után 1953-tól John Foster Dulles külügyminiszter számára felértékelődött a Közel-Kelet - ezt Gazdik Gyula írja a 20. századi egyetemes történet című sorozat III. kötetében. 1955-ben Törökország, Pakisztán, Irak, Irán és Nagy-Britannia megkötötte a Bagdadi Paktumot, amely regionális katonai együttműködést jelentett a hidegháború idején, és ekkor elsősorban a Szovjetunió távoltartását akarta elérni az olajban gazdag térségektől. (E szervezet 1959-ben alakult át CENTO-vá, amelyből Irán 1979-ben, az iszlám forradalom után lép majd ki.)

A Bagdadi Paktum szellemiségének alapjait Iránban a CIA teremtette meg - Moszadek már említett eltávolításával -, és így 1953-ban visszatérhetett az országba az uralkodó: Mohamed Reza Pahlavi sah. Gazdik szerint előbb az iráni hadsereg vette át a hatalmat, és ezt támogatta a CIA 1953-as akciója.

A sah meghálálta az amerikai segítséget

Az ily módon Irán pávatrónjára ültetett Pahlavi már az amerikaiak embere volt, és hatalomra kerülését többek között azzal hálálta meg, hogy a Moszadek-féle államosítást visszavonta, beengedte a külföldi olajvállalatokat az iráni olajkitermelésbe. A sah üldözte Moszadek Nemzeti Frontját és a kommunista Tudeh pártot is, eközben pedig amerikai fegyvereket vásárolt. Az USA hadiipari eladásainak felét, mintegy 4 milliárd dollárt tettek ki Irán vásárlásai 1974-ben. Erről Gömöri Endre újságíró írt a nyolcvanas években kiadott Szupergazdagok című könyvében.

Forrás: AFP
Pahlavi és felesége 1979-ben

A sah óriási magánvagyont gyűjtött össze. Az ő és családja "megtakarításait" 3-10 milliárd dollárra becsülte a magyar újságíró. Ezt a vagyont amerikai bankokban tartotta az uralkodó. Az USA fegyvergyárai sem voltak fösvények: az egyik repülőgép-beszerzésnél az iráni légierő főnöke, a sah sógora állítólag 90 millió dollár jutalékot kapott.

Közben az iráni lakosság egy része folyamatosan elszegényedett: a városokat még érintette a sah által meghirdetett "fehér forradalom", egyfajta modernizációs hullám, de az olajbevételekből a vidék már kevésbé profitált. Az iszlám egyház pedig a sah földbirtokreformjának egyik károsultja volt. Ez jelentős bevételektől fosztotta meg az egyház vezetőit, akik a sah más reformjait is bírálták. A nők társadalmi helyzetének megváltoztatását, a nők szavazati jogát és választhatóságát is kifogásolták - írja Gazdik. 

Mindezek után az iráni iszlám forradalom hevességét is jobban meg lehet érteni: Affleck filmjében utal arra, hogy a sah idején egy rettegett titkosszolgálat kínozta az iráni ellenzékieket, és miközben a nép óriási szegénységben élt, Pahlavi dőzsölt. (Gazdik szerint az iráni iszlám forradalom során 1979-ben a Szavak nevű titkosrendőrség tagjai közül 400 embert végeztek ki.) A sah uralmát Gazdik szerint azonban az is aláásta, hogy a hetvenes évek második felében (átmenetileg) csökkentek az olajbevételek, így a szegénység még nagyobbra növekedett Irán bizonyos térségeiben.

Heti kétmillió dollárt keresett Pahlavi

Gömöri szerint az uralkodó heti kétmillió dollárt keresett, gyakorlatilag az iráni államvagyon és saját magánvagyona összemosásával. A sah fényűzésére nemcsak Affleck filmje, hanem Gömöri is utal. Az Argo-akció szerint Pahlavi Concorde-dal hozatta Párizsból a különleges ételeket, italokat. Gömöri is megerősíti a párizsi beszerzéseket, és megemlíti, hogy az egyik születésnapi ünnepségére a sah százmillió dollárt költött.

Forrás: AFP
Iráni diák a teheráni amerikai nagykövetség előtt, 1979

Amikor Iránban kitört a forradalom 1979-ben, a sahnak januárban menekülnie kellett. Vagyonát - legalábbis egy részét - kimentette, ő maga azonban ekkor már halálos beteg volt. A felháborodott iszlám aktivisták pedig a sahot támogató amerikaiakat is felelőssé tették az ország nyomoráért. A filmből ez már csak részlegesen derül ki, és még kevesebbet tudunk meg a teheráni túszdráma amerikai belpolitikai hátteréről. Az 1979-ben az iráni fővárosban szolgálatot teljesítő amerikai diplomaták és követségi alkalmazottak foglyul ejtése ugyanis mind a mai napig az egyik legbizonytalanabb megítélésű eset a XX. századi amerikai történelemben.

A legképtelenebb összeesküvésektől a legegyszerűbb teóriákon át szinte mindenféle elképzelés, gyanúsítgatás elhangzott a világsajtóban és az amerikai médiában az ügyről. Talán éppen ezért döntött úgy Ben Affleck, hogy nem ad teret a legvadabb konspirációs verzióknak, és inkább hat olyan ember sorsát követte végig, akinek viszonylag tisztázott a története, és akinek a kimentésére a CIA akciót indított.

Carter belebukott a túszejtésbe

Az 52 amerikai túszt ugyanis 1979. november 4-én ejtették foglyul az irániak. A 444 napig fogva tartott diplomatákat és követségi alkalmazottakat akkor engedték szabadon, amikor a demokrata elnök, Jimmy Carter hivatali ideje lejárt. Különböző washingtoni testületek is vizsgálták ezek után, hogy Carter választási ellenfele, a republikánus Ronald Reagan (illetve Reagan emberei) és az iszlamista irániak között volt-e bármiféle kapcsolat. Végül arra a megállapításra jutottak az amerikai vizsgálóbizottságok, hogy Reagan nem játszott össze az irániakkal, és a nagyobb angolszász lapok tényfeltáró újságírói sem jutottak más eredményre. Az sem kizárt, hogy az irániak a túszejtéssel azt próbálták igazolni, hogy hatással vannak az amerikai elnökválasztásra is, ami végül is Carter bukása miatt nem áll teljesen távol a valóságtól.

Forrás: AFP
Néhányan a túszok közül egy sajtótájékoztatón, 1979-ben

A teheráni amerikai nagykövetség 1979-es elfoglalásakor az irániak nem tudtak minden amerikai követségi alkalmazottat elfogni. Hatan elmenekültek és - Ben Affleck filmje szerint - a kanadai nagykövet rezidenciáján húzódtak meg hónapokig. (A valóságban állítólag a nagykövet és egy másik diplomata bújtatta a hat személyt. A nagykövetnél talán csak ketten rejtőztek el - állítják egyes források.)

Ben Affleck filmjének kritikusai cáfolják, hogy a film egésze "megtörtént eseményeken alapulna". Valószínűleg nem vitték ugyanis a hat menekülőt Teherán központi bazárjába a kimentési akció során. (Ez elvileg az iráni hatóságok megtévesztésére szolgált a film szerint.) Még komolyabb vitát okozott, hogy a kanadaiak sokkal nagyobb szerepet tulajdonítanak maguknak a sikeres kimentési akcióban, mint azt a film - a CIA akciójának dicséretével - sugallja. Hogy pontosan mi történt, az valószínűleg évtizedek múlva, vagy akkor sem fog kiderülni.

Végül a túszok is kiszabadultak

A legnagyobb homály így is az 52 követségi túsz sorsa körül lebeg. 444 napos fogva tartásuk közben az amerikaiak megpróbálták kiszabadítani őket, de ez az akció 1980. április 24-én kudarcba fulladt. Nyolc amerikai katona és egy iráni civil halt meg ekkor. Az iszlám aktivisták eredetileg a megbuktatott iráni sahot követelték az 52 amerikai túszért cserébe. A sah 1980. július 27-én meghalt, szeptemberben pedig Irak vezetője, Szaddam Husszein megtámadta Iránt. Washingtonban ettől a háborútól azt remélték Gazdik Gyula szerint -, hogy a teheráni fundamentalista rendszer meggyengüléséhez, belső megdöntéséhez vezet. Ebben tévedtek, mert a nyolcéves, iszonyatos emberveszteséggel járó harcokban csak megerősödött Khomeini ajatollah híveinek uralma.

Ugyanakkor az irak-iráni háború kitörésekor Teherán képviselői valóban újra a tárgyalóasztalhoz ültek, és végül néhány perccel azután engedték el a túszokat, hogy Ronald Reagan, esküjét letéve, hivatalba lépett amerikai elnökként 1981 januárjában.