Ha nincs király, jó a királynő is

2013.04.19. 7:53

Éppen háromszáz éve, hogy megszületett a Habsburg-ház nőági örökösödését lehetővé tevő pragmatica sanctio, amely eredetileg a dinasztia két tagja közötti titkos szerződés volt. III. Károly, a dinasztia utolsó férfi tagja számos machináció árán elérte, hogy birodalmában és szerte Európában elfogadják a nőági öröklést. Amikor aztán - állítólag gombamérgezésben - váratlanul meghalt, a mindössze 23 éves Mária Terézia következett a számára először ingatag trónon. A magyar rendek azonban életüket és vérüket ajánlották a bájos ifjú királynak - illetve ezúttal már királynőnek.

1713. április 19-én III. Károly német-római császár és magyar király összehívta a bécsi udvar egyik fontos testületét, a közel harminc tanácsosból álló titkos tanácsot, és a spanyol udvarban szokásos ünnepélyességgel fölolvasta azt a titkos szerződést, amelyet még atyja, I. Lipót életében kötött időközben már elhunyt bátyjával, Józseffel 1703-ban.

A titkos szerződés a Habsburg-dinasztia belső örökösödési viszonyait szabályozta. Kihirdetésével Károly célja elsősorban az volt, hogy biztosítsa valamennyi országának öröklését akár leányutódok számára is, amennyiben a Habsburg-házban nem marad több férfi. El akarta kerülni azokat a problémákat, amelyeket egy mindenki által elismert örökös nélkül megürült trón okozhat.

Forrás: Wikipedia
III. Károly feleségével és lányaival, köztük Mária Teréziával (jobbról a második)

Károlynak lehetett oka az aggodalomra. A szerződés kihirdetésekor ő volt a dinasztia egyetlen élő férfitagja, akinek még egyáltalán nem született gyermeke, noha már 1708 óta nős volt. A törvényes örökös így a kihirdetett szerződés értelmében Károly bátyjának, az 1711-ben elhunyt Józsefnek a leánya, Mária Jozefa főhercegnő volt.

A szerződés ünnepélyes fölolvasása nem csupán unalmas ceremónia volt. A kihirdetés a spanyol és más királyi udvarok szokásai szerint törvényes erővel bírt: az ilyen módon kinyilvánított uralkodói akaratot - amire az uralkodó még esküt is tett - a dinasztia belső törvényének tekintették, és a szokások szerint a pragmatica sanctio névvel illették.

Ez a jogi forma még a késő ókorban alakult ki: így nevezték a római császárok ünnepélyesen kinyilvánított rendeletét. Ezt az elnevezést használták aztán a középkori és kora újkori uralkodók is abban az esetben, ha ünnepélyes körülmények között nyilvánítottak ki valamilyen megmásíthatatlannak szánt, nagy jelentőségű döntést. Később ezzel az elnevezéssel a spanyol uralkodók főként dinasztikus, örökléssel kapcsolatos rendelkezéseit illették. A magyar történelemben hagyományosan a Habsburgok nőági öröklését lehetővé tevő rendelkezést hívjuk így.

A titkos szerződés

A magyar királyi cím sorsa 1687 óta a Habsburg-család számára jogi értelemben nem volt kérdéses. Az 1687-ben Budán megtartott országgyűlés a török kiűzése fölötti lelkesedésében lemondott a szabad királyválasztás jogáról, és előre hozzájárult ahhoz, hogy a Habsburg-ház valamennyi törvényes, elsőszülött férfitagját elfogadja Magyarország királyának. A szabad királyválasztással csupán akkor volt joga élni az országgyűlésnek, ha a dinasztia férfiágának magva szakad.

1700-ban aztán kihalt a Habsburg-család spanyol ága. Az osztrák ág tagjai természetesnek vették, hogy a spanyol ág legközelebbi rokonaiként - amit számos családon belüli házassággal erősítettek meg - ők a jogos örökösök. A már korosodó Lipót császár úgy döntött, hogy két fia közül az idősebbiket, Józsefet teszi meg saját tartományai - az ausztriai tartományok, a magyar és cseh királyság és a német-római császári cím - örökösévé, míg kisebbik fiára, Károlyra bízza, hogy szerezze meg a spanyol trónt.

Forrás: Wikipedia
I. József

Mielőtt Károly apja könnyeitől kísérve útnak indult Spanyolországba, apja kérésére 1703. szeptember 12-én szerződést kötött bátyjával, Józseffel. A szerződésben kölcsönösen elismerték a másik érdekszféráját: József örökli apjuk, Lipót tartományait, Károlyé pedig a spanyol korona, amennyiben sikerül megszereznie.

A szerződés azt is kimondta, hogy amennyiben akár József, akár Károly utód nélkül hal meg, a másik ág örökli birodalmát. Amennyiben pedig egyetlen férfi sem marad az egész családban, akkor József leány utódjai élvezhetnek elsőbbséget. A nőági öröklés gondolata tehát itt jelenik meg először. A szerződést a titkos tanácsosok jelenlétében kötötték, és olyannyira titokban tartották, hogy még az esetleg érintett főhercegnőknek sem kötötték az orrára.

Két császárné egy udvarban

Lipót császár nyugodtan halhatott meg 1705. május 5-én, hiszen biztosítva láthatta birodalma jövőjét. Minden a szerződés szerint alakult: I. József lett a német-római császár, magyar és cseh király, Károly pedig folytatta spanyolországi próbálkozásait.

Józsefnek azonban nem született fia, csupán két lánya élte meg a felnőttkort, így amikor 1711. április 27-én himlőben elhunyt, öccse, Károly okkal írhatta ezt: "Házunkból már csak egyedül én maradtam... Minden rám szállt." Nem volt azonban könnyű dolga, mert örököse egyelőre neki sem született, ráadásul feleségét Spanyolországban kellett hagynia. Felesége hazatértéig a bécsi udvarban szinte nőuralom alakult ki: a két özvegy császárné, I. Lipót és I. József özvegyei egymással vetélkedtek az elsőségért. A vetélkedés komoly kihívás elé állította az udvari etikett szakértőit.

Ebben a helyzetben újabb váratlan fordulat történt: 1712-ben Károly sok országa közül az egyik, Horvátország országgyűlése - minden jel szerint teljesen önként - a nőági örökösödés törvénybe iktatását kezdte szorgalmazni: "Ha nincs osztrák királyunk, bírjon minket osztrák királynő" - mondták a horvát urak.

Az udvar természetesen örült a kezdeményezésnek. Megpróbálták a magyarokat is rávenni a nőági örökösödés elfogadására, ám a magyar főurak által kínált feltételeket Károly nem fogadta el, hiszen ereje teljében volt még, így a még gyermektelen uralkodó okkal reménykedhetett, hogy sikerül még fiú utódot nemzenie.

Végül mindenki elfogadta...

Ebben a helyzetben történt meg az 1703. évi örökösödési szerződés kihirdetése 1713-ban. A pragmatica sanctio formája azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy a Habsburg-ház belső törvénye Magyarországra is érvényes. Ehhez a magyar országgyűlés hozzájárulása is kellett, anélkül Károly halála után törvényes fiú utód híján az 1687. évi törvény értelmében a szabad királyválasztás joga visszaszállt volna az országgyűlésre.

Az 1710-es években talán III. Károly volt az a férfi, aki egész Európában a leginkább vágyott egy fiúgyermekre. 1716-ban aztán megszületett fia, Lipót, aki azonban alig félévesen meghalt. 1717-ben világra jött Mária Terézia - a későbbi királynő -, majd 1718-ban Mária Anna, végül 1724-ben Mária Amália. Az 1710-es évek végén Károly kénytelen volt belátni, hogy a fiú születése egyre kevésbé valószínű. Ennek fő oka az volt, hogy a császárné egészsége a folyamatos szülések miatt gyengülni kezdett.

Nem volt más hátra: Károlynak biztosítania kellett saját lánya, Mária Terézia számára a trónt. Az első lépés az volt, hogy bátyja, József lányait eltávolítsa az útból. Mária Jozefát 1719-ben, Mária Amáliát 1723-ban adták férjhez, s mindkettőnek ünnepélyes esküben kellett lemondania mindennemű trónigényéről. Ez volt a könnyebbik feladat.

Károly másik második fontos elintéznivalója az volt, hogy tarka birodalmának valamennyi tartományában a helyi országgyűlések hozzájáruljanak és törvénybe iktassák az 1713-ban kihirdetett pragmatica sanctiót. Az ausztriai tartományokban ez 1720-21-ben lényegében minden különösebb gond nélkül megtörtént.

Az udvar ezúttal is a magyar országgyűlés esetleges reakciójától félt, ezért először az erdélyi országgyűlésen tette föl szavazásra a nőági örökösödés ügyét: a javaslatot 1722-ben minden probléma nélkül elfogadták.

Ezt követően tárgyalta a pragmatica sanctio problémáját a magyar országgyűlés is. Az udvar félelmei összességében indokolatlannak bizonyultak, hiszen a magyar országgyűlés különösebb ellenállás nélkül iktatta a pragmatica sanctiót - vagyis a nőági örökösödést - Magyarország törvényei közé. Az 1723. évi II. törvény lényegében az 1713. április 19-én kihirdetett elvek szerint szabályozta az örökösödést: fiú utód hiányában először Károly, majd József, végül apjuk, Lipót leányai következnek az utódlási sorban.

Újdonságot az 1713. évi változathoz képest az jelentett, hogy a magyar törvény hangsúlyozta: a Magyarország és a többi tartomány fölötti Habsburg-uralom nem megbontható, vagyis az ausztriai tartományok és Magyarország fölött mindig a dinasztia egyazon tagjának kell uralkodnia.

A magyar rendek elsősorban azért szorgalmazták ezt, mert a török veszedelem délről még mindig igen erőteljes volt, s az erős Habsburg uralkodótól reméltek védelmet. Így lett Magyarország a Habsburg-birodalom része most már törvényeink szerint is. A kapcsolat pontos jellege azonban szabályozatlan maradt, ami a későbbiekben számos probléma forrása lett.

Savoyai Jenő, az 1720-as években már veterán hadvezér szerint 200 ezer katona és a teli államkincstár megfelelő biztosíték lett volna a nőági örökösödés külföldi elismerésére. Mivel azonban III. Károlynak egyik sem állt rendelkezésére - az államkincstár kongott az ürességtől -, a nemzetközi diplomácia manővereihez folyamodott, amelyek eredményeként az 1730-as évek végére valamennyi európai nagyhatalom elfogadta a nőági örökösödést.

Ez azonban csak látszat volt. Amikor 1740-ben Károly - állítólag gombamérgezésben - váratlanul meghalt, a mindössze 23 éves fiatal királynőnek, Mária Teréziának fegyverrel kellett megvédenie a hatalmát. Szerencséje volt: a magyar rendek életüket és vérüket ajánlották a bájos ifjú királynőnek...

Forrás: Wikipedia
Mária Terézia