Ne nyúlj a magyar koronához!

Hányszor látta egy magyar király a Szent Koronát? Életében csak pár alkalommal, hiszen a korona a történetének 99 százalékát egy láda mélyén töltötte. A Szent Korona nem egy érdekes műtárgy volt, hanem maga az ország, önállóságunk egyik záloga. Előzetes Pálffy Géza történész kutatócsoportjának új eredményeiből, amelyek az utolsó koronázás 100. évfordulóján, 2016-ban megrendezendő nagy kiállításon is megjelennek.

1622 júliusában a soproni városháza előtt rendkívüli esemény tanúja lehetett az Eleonóra királyné koronázására összesereglett tömeg. A frissen megválasztott Thurzó Szaniszló nádor ugyanis, miután a városházán kinyitották a koronaládát, és kivették belőle a Szent Koronát, felmutatta az ablakban az embereknek a becses tárgyat. Jelenleg ez a legrégebbi ismert adat arra vonatkozóan, hogy a koronát és a többi felségjelvényt önmagukban a nyilvánosság számára láthatóvá tették, még ha csak távolról és rövid időre is.

A Szent Korona ugyanis a 20. század előtt szinte kizárólag a koronázási szertartás során volt látható. A mindenkori magyar király szerencsés esetben sem láthatta életében a koronáját négy-öt alkalomnál többször: saját maga és felesége, esetleg apja vagy éppen fia - még az előd életében megrendezett - koronázási szertartásán. A magyar király nem tehette meg, hogy besétál a kincstárba, leemeli a koronát a polcról, és a fejére illeszti.

A király az uralkodás hétköznapjai során egy úgynevezett házikoronát (Hauskrone) használt, amelyet gyakran az adott uralkodó személyes használatára készítettek. A II. Rudolf császár számára 1602-ben készített házikorona például nagy karriert futott be: 1806 után ez lett az osztrák császári korona, így ez látható az Osztrák-Magyar Monarchia egyesített címerének osztrák felén is (lásd a fenti képen).

A magyar Szent Korona tehát hosszú története 99 százalékát egy láda mélyén töltötte. A 17. században előfordult, hogy akár évtizedeken át senki nem vethetett rá egyetlen pillantást sem. 1655, I. Lipót koronázása és 1681, Eleonóra királyné koronázása között tudomásunk szerint például csupán egyetlen alkalommal, 1664 végén nyitották föl a ládát.

A korona nem a királyé

A Szent Korona a magyar politika szereplői számára nem egy érdekes műtárgy volt, hanem maga az ország. Ebből furcsa módon az is következett, hogy egészen 1613-ig, Révay Péter nevezetes könyvéig nem készült róla semmilyen alaposabb leírás. Egyrészt alkalom és kellő szakértelem sem volt a részletek - például a korai bizánci görög feliratok - tanulmányozására, másrészt nem érdekes művészettörténeti emlékként, hanem az ország jelképeként tekintettek rá.

Ez a gondolat különösen a magyar rendek és a bécsi udvar 1608-ban, II. Mátyás koronázásakor megkötött kiegyezésekor öltött intézményes formát, amikor a koronát korábbi őrzési helyéről, Prágából Pozsonyba szállították; 1608-tól aztán egészen 1784-ig az ország határain belül, jellemzően Pozsonyban őrizték.

A pozsonyi vár

Ez alól az jelentett kivételt, amikor Bethlen Gábornál volt a korona 1620 és 1622 között, illetve különböző ellenséges hadseregek elől menekíteni kellett: ilyenre 1645-46-ban, 1663-64-ben és 1683-87-ben került sor, ez utóbbi esetben Passauig vitték a koronaládát a török elől. Az uralkodó ezekben az esetekben bírta a magyar rendek beleegyezését a korona elszállításához. II. József aztán - birodalomegységesítő törekvései szimbólumaként szakítva a szokásokkal és a törvényekkel - 1784-ben Bécsbe vitette, hogy politikai bukásának jelképeként halálos ágyán engedélyezze, hogy 1790 elején Budára hozzák.

Mindebből láthatjuk, hogy a korona 1608 után csupán különleges esetekben hagyta el az országot. A rendek és II. József kivételével az uralkodó is elfogadta, hogy a korona nem a király tulajdona, vagyis nem az éppen aktuális uralkodó személyéhez kötődik, hanem az országhoz. Éppen ezért őrzési helyét az ország határain belül kellett biztosítani, hiszen a magyar politika mindig az ország önállóságának egyik zálogát látta benne. Az országban kellett lennie, ha már a király - a rendek többszöri kérése ellenére - nem élt az ország határain belül.

Titokban megérintette a koronát

A' Király a' Koronával 's pallástjában űle asztalhoz. Királyné, Palatínus [nádor], Prímás [esztergomi érsek] és Kalocsai Érsek űltek vele. (...) Akkor Cancellárius Pálffy a' koronát levevé a' Király fejéről, 's letette eggy ezüst tálba, melly a' baldachín alatt a' fal mellett állott. Koronaőr Gróf Nádasdy Mihály háttal álla a' korona asztala előtt. (...) A' Nádasdy háta megett addig forgatám a tálat, hogy a koronát minden részeiben végig tekinthetém, 's kezemmel illethetném. Kevés embernek volt olly jó módja azt megvizsgálni, mint nekem. Nádasdy, tudva, hogy azt senki el nem lopja, olly kevés gonddal volt reá, hogy az én ottlétemet meg sem sejtette.

Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. Debrecen, 2009, 97. o.

Mi volt még a koronázási ládában?

1608 után a magyar rendek adójából finanszírozott őrséget hoztak létre a korona őrzésére. Az őrök feladata volt a pozsonyi vár egyik boltíves, jól védhető termében elhelyezett láda őrzése, és ők zárták le ennek a helyiségnek az ajtaját is.

A boltíves teremben volt a Szent Koronát tartalmazó láda. A láda kulcsait - miként ennek a nevezetes 1638. évi esetben oly nagy szerepe volt - Bécsben őrizték, a ládára pedig külön elhelyezte pecsétjét egyebek mellett a nádor, az esztergomi érsek, az országbíró, a király két megbízottja, valamint a két koronaőr.

A láda felnyitásához, a pecsétek feltöréséhez szükség volt az említett tisztviselők jelenlétére. A Szent Koronához való hozzáférés jól jelképezte a rendi-kormányzati dualizmus működését: miként törvényt is csak az uralkodó és a rendek egyetértésével lehetett alkotni, a koronát tartalmazó láda kinyitásához is szükség volt mindkét fél jelenlétére. Többször előfordult, hogy a korona szállításának költségeihez a magyar rendek és az uralkodó egyaránt hozzájárult, ezzel is kifejezve a közös felelősségvállalást.

A menet Mária Terézia koronázásán

A ládában egyébként nem csupán a koronát tárolták, hanem körülbelül tíz tárgyat: a jogart, az országalmát, a koronázási kardot, a palástot, a koronázáshoz használt sarukat és vörös harisnyát - ez utóbbiak szétfoszlottak, amikor a láda 1849 és 1853 között a földben volt -, valamint három kis vánkost. Utóbbiak funkciója bizonytalan: talán ezen helyezték el a koronát, amikor kivették a ládából, illetve ezzel egyensúlyozták ki a ládában elhelyezett tárgyakat, nehogy összeütődve kárt okozzanak egymásban.

A ma ismert, a Magyar Nemzeti Múzeumban megtekinthető koronázási ládát Ipolyi Arnold 1886-ban megfogalmazott véleménye szerint 1608-ban, II. Mátyás koronázásakor készítették. Pálffy Géza feltételezése szerint azonban elképzelhető, hogy a ma ismert láda valójában 1638-ban, a korábbi láda fölfeszítése után készült.

A történész feltételezése nem bizonyítható maradéktalanul, mivel a ládára vonatkozóan kevés konkrét adatunk van. Árulkodó azonban, hogy a ma általunk ismert ládán javításnak semmilyen nyoma nem látható - noha a feltörést követően biztosan meg kellett javítani, hacsak nem készítettek vagy szereztek be egy teljesen újat. A ládán látható évszám alaposabb vizsgálata alapján nem egyértelmű, hogy 1608-ról vagy 1638-ról van szó.

Amikor kiveszik a ládából

A koronázási szertartás előtt néhány nappal a ládát felnyitották, hogy az uralkodó fejéhez igazítsák a korona belsejében található bélést. Ez amolyan kis sipka volt, és azt a célt szolgálta, hogy az átlagos emberi fejnél jóval nagyobb átmérőjű korona ne essen le.

Ezután a ládát visszazárták, és a koronázási szertartás előtt nem sokkal nyitották föl újra. A ládát eddigre már - pozsonyi koronázás esetén - a várból a Szent Márton-székesegyház sekrestyéjébe szállították. Az egyházi szertartás során az ország legmagasabb világi méltósága, a nádor adta a legmagasabb egyházi méltóság, az esztergomi érsek kezébe a koronát, hogy az uralkodó fejére helyezze. I. József 1687. évi pozsonyi koronázásától viszont ezt már mindig közösen végezték.

A koronázási dóm Pozsonyban

Az uralkodó egész életében ezen néhány óra során viselte a koronát: az egyházi szertartás további részén, valamint a világi szertartás során, vagyis a koronázási menetben, a lovagok avatásán, az eskünél és a kardvágásnál.

A koronázás utolsó eleménél, a délután kezdődő lakománál a korona már nem volt az uralkodó fején. A XVII. század közepétől a koronát egy kis asztalkán helyezték el, mellette a két koronaőr teljesített szolgálatot. A lakoma előkelő vendégeinek így volt alkalmuk közelebbről megszemlélni. Erre korábban csupán az országnagyoknak volt módjuk, illetve az egyházi és világi szertartás alkalmával összesereglett tömeg láthatta, de csak távolabbról. I. Ferenc koronázásakor Kazinczy Ferenc is így szemlélhette meg a koronát a lakomán (lásd első keretes írásunkat).

A koronázást követő egy-két napig még többnyire a ládán kívül volt a korona. Nem mindig tudjuk, hogy ezen idő alatt mit csináltak vele: olykor mások is megszemlélhették, esetleg kisebb javításokat végeztek rajta. A korona ládán kívüli élete egyébként pontosan dokumentált: a felnyitások alkalmával jegyzőkönyvet vettek fel, amelyek 1638 után magában a koronaládában maradtak ránk.

Pálffy Géza, az MTA koronakutatója Fotó: Szabó Balázs [origo]

A Magyar Tudományos Akadémia "Lendület" programjának keretében Pálffy Géza vezetésével 2012 nyarán kezdte meg működését az a kutatócsoport, amely céljául a Szent Korona, az uralkodói jelképek és a koronázások 1526 és 1916 közötti történetének feldolgozását tűzte ki. A kutatócsoport 14 belső és több tucat külső tagja különböző szakterületeket képvisel: művészettörténész, numizmata, történész-filológus éppúgy tagja, mint az olasz, latin és spanyol követjelentéseket feldolgozni képes szakemberek. A kutatás öt évig tart: végcélja - többek között - egy vaskos kötetben összefoglalni a kutatások eredményeit, és közzétenni az új forrásokat, valamint előkészíteni az utolsó koronázás 100. évfordulójára 2016-ban megrendezendő nagy kiállítást.