Miről ábrándoznak az állatok?

A máig uralkodó nézet szerint az elképzelt jövőbeni események gondolatban történő lejátszása - szakszóval: a mentális időutazás - olyan szellemi képesség, amely kizárólagosan az ember sajátja. Vagy mégis lehetséges volna, hogy egyes állatok is képesek "eljátszani a gondolattal", hogy valamit megtesznek a jövőben, anélkül, hogy aztán ténylegesen kiviteleznék? Képesek volnának az állatok álmodozni, terveket szőni, múltbeli élményeik alapján képzeletbeli eseménysorokat összefűzni? Az utóbbi évtizedekben lefolytatott számtalan kísérlet ennek az alapvető tudatelméleti kérdésnek az újragondolására ösztönzi a pszichológusokat.

Az emberi elme szinte mást sem tesz, mint emlékeiből táplálkozva a jövőbe vetített víziókat gyárt - számunkra tehát a mentális időutazás, ahogy azt az 1990-es években a Thomas Suddendorf és Michael Corballis pszichológusok elnevezték, a legtermészetesebb dolog a világon. Az ausztrál-új-zélandi kutatópáros eredetileg úgy vélekedett, hogy e tevékenység a tudatos gondolkodásnak olyan minőségét igényli, amely csak nekünk, embereknek adatott meg. Legalábbis olyan szigorú kritériumokat fektettek le annak bizonyítására, hogy egy adott faj rendelkezik a mentális időutazás képességével, hogy azoknak bizonyosan egyetlen állat sem felelhetett meg.

Santino, az ingerlékeny csimpánz

Azóta más kutatók kísérletek százait hajtották végre, hogy megtudják, vajon tényleg képtelenek-e az állatok a cselekvések tudatos megtervezéséhez elengedhetetlen mentális időutazásra. A közelmúltban a patkányok agyának megfigyelése alapján olyan eredmények születtek, amelyek a páros egyik tagját, Corballist régebbi nézeteinek revideálására késztették. A továbbra is baráti viszonyt ápoló, ám szakmai kérdésekben immár külön utakat járó duó érvei a Trends in Cognitive Science c. folyóirat múlt havi számában feszültek egymásnak. Corballis szerint a megfigyelések bizonyítják, hogy a patkányok nem egyszerűen visszajátsszák agyukban a kísérleti labirintusban befutott utat, de olyan útvonalakat is elképzelnek, amelyeket valójában sosem jártak be - ami már a mentális időutazás egy kezdeti formája lenne. Suddendorf cikkében továbbra is a páros eredeti álláspontját védelmezi.

Az előre tervezés képességével több állatfaj is rendelkezni látszik, és a velük dolgozó, őket megfigyelő kutatók közül eddig is többen állították, hogy nem-emberi barátaink igenis képesek a mentális időutazásra, legfeljebb a szigorú értelemben vett tudatosságot lehetetlen náluk bizonyítani. Szokás a szajkókat emlegetni, akik félreteszik a begyűjtött eledelt ínségesebb időkre, vagy a Santino nevű ingerlékeny csimpánzt, aki különböző helyeken köveket rejt el, hogy aztán alkalomadtán megdobálja velük a gyanútlan állatkerti látogatókat. Suddendorf ugyanakkor kitart amellett, hogy ezek a megfigyelések nem bizonyítják a mentális időutazás tényét. Elismeri, hogy állatok rendelkezhetnek a mentális időutazás némely összetevőivel, például ami a külső tér pontjainak elmebeli leképezését, vagy a világ egyes tulajdonságairól szerzett ismeretek felhalmozását illeti. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a mentális idő több ennél: lehetővé teszi az emberek számára, hogy jövőbeni jeleneteket teljesen tetszőlegesen összeállítsanak, és a váratlan fordulatokra is felkészüljenek.

Corballis sem állítja, hogy az állatok képzelőereje összevethető volna az emberével. Csak annyit mond, hogy azok a viselkedési tesztek, amelyeket Suddendorffal együtt annak idején a mentális időutazás képességének felmérésére kidolgoztak - és amelyekben az állatokat olyan, számukra újszerű helyzetekkel és problémákkal szembesítik, amelyeket rögtön első próbálkozásra, a tanulás lehetőségének kizárásával képtelenek megoldani - túl szigorúak lehetnek. A patkányokkal végzett újabb kísérletek szerinte valami mélyebbet és fontosabbat tárnak fel az állatok valódi képességeiről.

A mentális időutazás ősi képesség lehet

A nevezett kísérletekben labirintus-feladatokat megoldó patkányok hippokampuszának idegsejt-tüzelési mintázatát figyelték. A hippokampusz az emléknyomok rögzítésében kulcsszerepet játszó agyi terület állatokban és emberekben egyaránt. Az áttörést A. David Redish-nek, a Minnesotai Egyetem idegtudósának a Science hasábjain publikált munkája hozta el még 2007-ben. Redish azt találta, hogy a hippokampusz ún. hely-sejtjei - azok a sejtek, amelyek a külső tér, jelen esetben a labirintus különböző pontjainak feleltethetők meg, és amelyek olyan sorrendben tüzelnek, ahogy az állat a pontokat a labirintus bejárása során érinti - előre lejátsszák a patkány által még csak bejárni szándékozott útvonalat, sőt: akár olyan útvonalakat is, amelyeket az állat csak fontolóra vesz, de végül másfelé kanyarodik.

E megfigyeléseket tovább erősítette kutatók által a Science-ben tavaly közölt cikk, amely leírta, hogy a patkányok hippokampusza a labirintus tanulásának időszakában olyankor is futtatja a korábban bejárt és a jövőbeni lehetséges útvonalakat, amikor az állat éppen az útvesztőn kívül pihen. Végül pedig a Science múlt havi számában látott napvilágot egy újabb közlemény, amely beszámolt arról, miként használják a denevérek a maguk hippokampális hely-sejtjeit az általuk berepült háromdimenziós tér mentális leképezésére.

Corballis úgy véli, mindez azt bizonyítja, hogy a mentális időutazás képessége bizony igen ősi eredetű lehet, még ha kétségtelenül az emberekben érte is el legmagasabb fokát. Redish szintén abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy a patkányok és emberek között fennálló nyilvánvaló különbségek ellenére a legcsekélyebb kétsége sincs az állatok mentális időutazásra való képessége felől. Suddendorf ellenvetésének lényege, hogy a mentális időutazás a képességeknek egész együttesét igényli, és e csokorból a patkányok esetében jó pár díszes virágszál hiányzik. Semmi sem utal arra például, hogy alkalmasak lennének az ún. rekurzív gondolkodásra, amely számunkra lehetővé teszi, hogy emlékeinket, élményeinket újrakombinálva végtelen számú jövőbeni szituációt szimuláljunk.

Megint mások úgy vélekednek, hogy egyes állatok csakugyan képesek a mentális időutazásra, ám ezt nem a patkány-kísérletek illusztrálják a legjobban. Mathias Osvald, a Lund Egyetem (Svédország) primatológusa számára például Santino, a kődobáló csimpánz viselkedése sokkal egyértelműbb bizonyítékát szolgáltatja annak, hogy a tervezés, így a mentális időutazás képessége nem emberi privilégium.

A vitapartnerek eltérő nézeteket vallanak a kérdés további tisztázásának mikéntjéről is. Corballis a patkány-hippokampuszon végzett kísérletekhez hasonló neuropszichológiai kutatástól várja a végleges megoldást, míg Suddendorf úgy véli, ha az állatok alkalmazzák a mentális időutazás trükkjét, akkor azt a gondosan megtervezett viselkedési vizsgálatoknak idővel fel kell tárniuk. Abban azonban mindketten egyetértenek, hogy mivel a "mentális moziban" lejátszott eseménysorok csak a beszéd kifejlődésével kezdhették megosztani egymás között az egyedek, a komplikáltabb képzelgések közös megvalósításának lehetőségét valóban az ember megjelenése hozta el.