Rózsa Sándor - 200

2013.06.15. 08:18

200 éve született a ”betyárkirály”. Alakját számos szépirodalmi alkotás örökítette meg: színezték-formálták, széles körben ismertté tették az utókor számára. No de kit? A legendás hőst? A szegények gyámolítóját? Vagy egy közönséges bűnözőt? És mi az a szociokulturális közeg, amiben e meglehetősen kétes erkölcsű figura oly nagy népszerűségre tehetett szert? A Földgömb című földrajzi magazin nyári számának összeállítása.

A perzsa eredetű „betyár” kifejezést eredetileg olyan fiatal férfiakra értették, akik vándorolva, alkalmi munkákból tengették életüket. Kétségtelen, hogy marginális elemekről van szó, de pejoratív jelzővé csak a 18. században kezdett válni, amikor a Rákóczi-szabadságharc bukását követően a fegyveres parasztok egy része csökönyösen elzárkózott a „labancuralom” elfogadásától. Megélhetés híján, fegyverforgatásban szerzett jártasságukat kihasználva, más, törvényen kívüli csoportokkal összeverődve rablásból tartották fenn magukat. Ezek a bandák jelentik a 19. században oly sok problémát okozó betyártársadalom magját.

Rózsa Sándor alakja kufsteini raboskodása színhelyénForrás: A Földgömb

A központi kormányzat sokáig nem foglalkozott a témával, ám előbb a napóleoni háborúk után földönfutóvá lett katonák, majd az osztrák hadszervezet kényszerű sorozása elől bujdosó fiatal férfiak megkerülhetetlen problémává duzzasztották ezt a korábban elszigetelt jelenséget. Akadtak persze olyanok is, akik először csak kamaszos virtusból elkövetett csínytevések miatt bujkáltak a hatóságok elől, amely sokszor indokolatlanul kegyetlen testi fenyítést alkalmazott, és aránytalanul kiszabott megszégyenítő, brutális büntetésekkel sújtotta az elkövetőket. Ám a szolid bajkeverők a betyártársadalomnak csak parányi részét tették ki, a zöm ugyanis komoly gonosztevő volt, akik nem csak a napi betevőért loptak, hanem „életművük” része volt a rablógyilkos-útonállás is.

A Dél-Alföld világa

A betyárvilág földrajzilag az Alföld déli vidékeire koncentrálódott, ennek okai pedig elsődlegesen a nagybirtokok termelési rendszerére és annak 19. század elején tapasztalható átalakulására vezethetők vissza. Az alföldi nagybirtokokon elsősorban búzát, zabot, árpát termeltek, az állattartásban a szarvasmarha- és a lótenyésztés volt az uralkodó. A termelést a szántóhasználatért robotmunkával tartozó zsellérek, illetve a szezonális munkák idejére más vidékekről idesereglő napszámosok végezték. Mivel mindkét csoport csak laza szálakkal kötődött a nagybirtokoshoz, ráadásul nyomasztó létbizonytalanságban éltek, ezért könnyebben kriminalizálódtak, mint a birtokos parasztság. A napóleoni háborúk hatására a nagybirtokok igyekeztek alkalmazkodni a megváltozott piaci körülményekhez, és egyre nagyobb földterületeket sajátítottak ki a gabonatermelés fokozására, illetve a juhtenyésztés fellendítésére - nem meglepő módon a parasztok szántó- és legelőhasználati jogainak önkényes korlátozásával.

A magányos alföldi tanyák „biztonsági őrségét” mindig is a kutyák adták. A betyárok már csak ezért is csapatban támadtak. Céljuk többnyire a jószágok elhajtása voltForrás: A Földgömb/Kerekes István

A folyószabályozásokat megelőzően az Alföld területének hatalmas része alig járható, folyton változó vízelöntésű, mocsaras-lápos ártéri vadon volt. Aki azonban kiismerte a terepviszonyokat, még a hegységek erdeinél is biztosabb búvóhelyet talált: a sík vidék ezért vált a törvény által üldözöttek kedvelt menedékhelyévé. Ráadásul a térség településszerkezete is a bujdosóknak kedvezett. A szétszórt településhálózatot alkotó tanyavilágban az egyes házak egymástól több száz méteres távolságban helyezkedtek el, többségüket az évnek csak egy részében lakták, mert a téli hónapokra sokan visszahúzódtak a falvakba vagy a mezővárosokba. Így a betyár számára nem csak őrizet nélkül hagyott prédául, de alkalmi szálláshelyül is szolgálhattak. Ráadásul a hatóságok nehezen igazodtak ki e - síkvidéki jellege ellenére is kiszámíthatatlan - terepen, így még ha valaki be is jelentette a betyárok feltételezhető búvóhelyét, a kivezényelt pandúrok (később csendőrök) még a megnevezett tanyát is csak komoly nehézségek árán találták meg, nemhogy a mindig egy lépéssel előttük járó gonosztevőket.

A Dél-Alföld a 19. század elejétől fokozatosan vált hírhedtté aggasztó helyzetű közbiztonságáról, a helyi hatóságok pedig egyre nehezebben tudták megoldani a kézre kerített gazemberek elhelyezését. (Még olyan esetről is tudunk, amikor jobb híján egy kápolnát alakítottak át ideiglenes fogdává!) A helyzet az 1848-49-es szabadságharc bukása után vált tarthatatlanná, amikor a szélnek eresztett katonák tömegei egyik napról a másikra megélhetés nélkül maradtak. Mindemellett a szabadságharc leverése és az elnyomó uralom elleni népi ellenszenv is testet öltött a betyártársadalom magatartásában. A hatóságok embereit nap mint nap érték erőszakos támadások; rendszeresen elfogták, megkínozták vagy akár meg is ölték őket.

Az alföldi betyárvilág - a gyökeresen eltérő domborzati, környezeti feltételek miatt - alapvetően különbözött a Bakony vagy a Mátra betyártevékenységétől. A betyárkorban - az ármentesítések előtt és alatt - a széles horizontú, sík vidék vizenyős helyein, nagy ártéri erdőiben is könnyen el lehetett bújniForrás: A Földgömb/Kerekes István

A szabadságharc után az alföldi parasztság helyzete tovább romlott, és hatalmas felháborodást keltett az osztrák hadsereg áltat támasztott követelés is, mely szerint a katonákat 8 év külföldi szolgálatra kötelezték. A kényszerű sorozástól félő, fiatal parasztok tovább gyarapították a mocsarak közt tanyázó betyárbandák létszámát. Ebben az időszakban a több résztvevőt igénylő és jelentős haszonnal kecsegtető állatelhajtások voltak a lakosság ellen elkövetett leggyakoribb atrocitások, de a hevenyészett védelmű nemesi kastélyok vagy gazdagparaszti házak is gyakorta estek fosztogatás áldozatául. A 15-20 marhát számláló gulyák elhajtása mindennapos jelenség volt, sok uradalomnak okozva nehezen helyrehozható veszteséget.

Pásztor vagy betyár?

A pásztorok a szegényparasztságnak is a legnehezebb sorsú csoportját alkották. Életükben az állandóságot a magány, a farkasordító hideg vagy épp az elviselhetetlen hőség és sokszor az éhezés jelentette. A betyárvilág szoros kapcsolatban állt a pásztorokkal, kiknek életkörülményei elkeserítőek voltak, és idejük javát a szabad ég alatt töltötték a gondjaikra bízott állatokkal. A 18. század során a földterületek egyre intenzívebb művelés alá vonásával jogosan érezték fenyegetve amúgy is meglehetősen ingatag lábakon álló egzisztenciájukat, így gyakorta kerültek szembe a földesurakkal. Számtalan esetben - némi részesedés reményében - maga a pásztor segítette a betyárok kezére az állatokat egy színleg megrendezett rablótámadás keretében. De a banda egyik tagja is vállalhatott pásztormunkát, majd egy idő után köddé válhatott az állatokkal együtt. A pásztor- és a betyártevékenység összefonódására számos alkalom kínálkozott.

A ridegen vagy félridegen tartott nyáj melletti magányos pásztorkodás nyugalmas életnek tűnhet. Ám, hogy ez koránt sincs így, arra könnyen rávilágítanak az időjárás viszontagságai, a komoly érték jelentette felelősség és a 19. század közepétől a betyárvilág eldurvulásaForrás: A Földgömb/Kerekes István

Rózsa Sándor - a legendává válás útján

Bár Rózsa Sándor minden kétséget kizáróan a magyar történelem leghíresebb betyárja, „szakmai” pályafutásának kezdetei kimondottan tipikusnak és hétköznapinak mondhatók. Születésének körülményeiről és gyermekkoráról amilyen sok mendemonda került a köztudatba, annál kevesebb hiteles információ maradt fenn.

1813 nyarán egy Szeged környéki tanyán látta meg a napvilágot, nagyon szerény körülmények között, egy pásztor fiaként (apja is többször keveredett jószágtolvajlási ügyekbe). Iskolába nem járt, írni-olvasni felnőtt fejjel sem tanult meg. 23 évesen került először börtönbe: két tehén ellopásával vádolták, de a tettet nem sikerült rábizonyítani. Mégis másfél év börtönre ítélték, ahonnan tíz hónap múltán megszökött. Ez a mozzanat talán egész további sorsát meghatározta. Végérvényesen kriminalizálódott: szökött rabként folyamatosan bujkálnia kellett, s az ártereken és mezőségi erdőkben rejtőző többi üldözött között keresett menedéket.

Rózsa felettébb hiú ember volt. Mivel saját nadrágja rongyossá és koszossá kopott, addig nem engedte magát lefényképezni a kufsteini börtönben, míg tisztességes ruhát nem kerítettek nekiForrás: A Földgömb

Hamar megszervezte saját bandáját, a hagyomány szerint még a betyárok is félték ellentmondást nem tűrő személyisége és könyörtelensége miatt. (Érdekes az ellentét a néphagyomány és a hivatalos dokumentumok között: utóbbiak szerint a betyárkirály alacsony termetű, halk szavú, visszahúzódó ember volt.)

A közszájon forgó történetek szerint az évek óta körözés alatt álló Rózsa úgy kapott kegyelmet, hogy az országos toborzókörútján Szegedre érkező Kossuth közelébe férkőzve felajánlotta: ha elintézi számára a kegyelmet, akkor embereivel csatlakozik a szabadságharchoz. (A jelenség nem kivételes, számos betyárbanda kapcsolódott be népfelkelőként a szabadságharcba, hiszen akkor minden fegyverforgató kézre szükség volt.) Bár sosem derült ki, hogy a személyes találkozó ténylegesen megtörtént-e, annyi mindenesetre bizonyos, hogy 1848. október 23-i keltezéssel
Rózsa Sándor megkapta a felmentőlevelet.

Az alföldi ember számára a ló több volt, mint egy értékes állat vagy épp közlekedési eszköz. A lovas pásztorok és betyárok együtt éltek lovaikkal, mindennapjaik alapjait képezték. A lóvásárok a legfontosabb események közé tartoztak, a lótolvajlás pedig súlyos bűnesetnek számítottForrás: A Földgömb/Kerekes István

A betyár állta a szavát, és 150 emberével megszervezte saját csapategységét. A harcokban részt vettek ugyan, de az együttműködés tiszavirág-életűnek bizonyult, 1848. december 27-én már bizonyosan elhagyták a frontot.

A betyárcsapatok alkalmazása a harcokban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, engedetlenségükkel, kegyetlenségükkel (hiszen Rózsa csapata például brutális etnikai tisztogatást végzett egy bánsági faluban, a románok és szerbek által lakott Ezeresen) és fegyelmezetlen viselkedésükkel több fejfájást okoztak feletteseiknek, mint amennyi eredményt fel tudtak mutatni - parancsra fel is oszlatták csapatukat. A betyárkirály nem egészen két hónapot töltött hadakozással, de felettes kapitánya már az első bevetések után kérte visszavonásukat a velük kapcsolatban felmerülő katonai problémák miatt. A folklorisztikus honvédő szereplés, a szabadsághősként való megjelenés tehát kevéssé megalapozott legenda.

A betyárkirály a folklórban

Az 1960-as években kiterjedt dokumentációs munka kezdődött a Rózsa Sándor-hagyomány kronologikus feltérképezésére. Ennek során kiderült, hogy még a 20. században is keletkeztek új történetek. Egy alaptörténetnek számos permutációja maradt fenn. A betyár sajátos karakterré formálódott a néphagyományban, romantikus hős lett, aki a szegények érdekeiért harcol. Rózsa Sándor alakja szépirodalmi alkotásokban is felbukkan, oly nagy szerzőket is megihletett, mint Móricz Zsigmond vagy Krúdy Gyula. Emellett a ponyvairodalom kedvelt figurájává is vált, még a kortárs német ponyvában is felbukkant.

Rózsa Sándornak már első szökését követően híre kelt a lakosság körében, tiszteletteljes rettegés lengte körül a nevét. A „Rózsa Sándor-legenda” legtöbb darabja az 1840-es években keletkezett, beírva őt a történelmi emlékezetbe. A történetek döntő többsége persze puszta fantazmagória, a ténylegesen megtörtént eseteket pedig olykor egészen hajmeresztő részletekkel egészítették ki. Nagy rablásait úgy mesélték egymás közt, hogy a fösvény, gazdag urakat kirabolta, és a zsákmányt szétosztotta a szegények között. Ráadásul más rablóvezérek tetteit is Rózsa Sándornak tulajdonították.

Tetejében a történetek keletkezésében még divathullámok is fellelhetőek. Leggyakrabban a szabadságharc hőseként jelenik meg, de rengeteg történet maradt fenn arról, hogy Rózsa Sándor fiatal lányt ment meg, vagy épp ő kap segítséget a parasztoktól. Igazságosztó szerepben is felbukkan, a rossz helyi hatalom megleckéztetőjeként. A történetfűzés vadhajtásának tekinthető az a felvetés, miszerint nemesi származású lett volna.

Egy szó, mint száz, ez a nép ajkán született „19. századi superman” nem sok vonásában hasonlít a valódi Rózsa Sándorra. Van tehát egy legendás szabadsághősünk, aki óvja a szegényeket a gazdagok gonoszságától, és létezik egy közönséges bűnözőnk, aki ügyesen alkalmazkodott a közigazgatási és természeti viszonyokhoz, így felnőttéletét nem rács mögött, hanem az elől menekülve töltötte. A két figura elválasztása a köztudatban a mai napig nem történt meg, de ez talán nem is baj. A legendás hősök minden korban társadalmi igényre születtek, és születnek ezután is.


Börtön-évtizedek

De hogyan alakult Rózsa Sándor sorsa a továbbiakban? A történet ezen a ponton elveszíti romantikáját. 1857-es letartóztatása után 1859-ben halálos ítéletet mondtak ki rá, de ezt utólag életfogytiglani börtönbüntetésre mérsékelték. 1868-ban császári kegyelmet kapott, és szabadlábra helyezték. Ám alighogy kilépett a börtönből, rögvest visszatért korábbi élet­formájához: lépést tartva a technikai fejlődéssel, vonatot tartóztatott fel és próbált kirabolni. Bár a vadnyugati stílusú kisiklatás sikerült, mégis ez lett élete utolsó akciója. A postavonatot őrző katonák visszaverték a támadást, Rózsa Sándor is golyót kapott, így nem tudott elmenekülni. 1872-ben életfogytiglani fegyházra ítélték, melyet később börtönbüntetésre változtattak, s a szamosújvári börtönben halt meg 1878. no­vember 22-én.

Idővel a hatóságok munkájának eredményességéhez jelentős mértékben hozzájárult a lakosság közreműködése, akik igyekeztek minél részletgazdagabb személyleírást adni az elkövetőkrőlForrás: A Földgömb

Európai hírneve nem csak valós útonálló-tevékenységéhez, hanem börtönéveihez is kötődik. A maga korának félve csodált bűnözője volt. A kor Oszáma bin Ladenje, akit az 1860-as évekbeli kufs­teini raboskodása idején pénzért meg lehetett nézni rabláncon a cellájában, vagy épp a hetivásár látványosságaként, mint egy ritka óriáspandát, vagy egy kézzelfogható vadembert. És jöttek is mindenfelől az úrhölgyek, hogy meglessék a rabosított, ám így is romantikus képzeteket keltő martalócot.

Az 1393-ban katonai erődként épült, rettegett kufsteini várbörtönben kezdte letölteni életfogytiglani börtönbüntetését Rózsa Sándor, ám csak 1865-ig maradt itt. A vár leghíresebb „vendégeinek” egyike volt - a mai várberendezés tárlata is erre utalForrás: A Földgömb/Süveg Áron

A későbbi letartóztatások sorozata ugyanakkor jól szemlélteti a változó hazai rendszert, a szervezett rendfenntartást, a csendőrség hatékonyabb működését. A korábban évtizedekig garázdálkodó betyárkirálynak a megváltozott viszonyok között már esélye sem volt a menekülésre. A betyárok legendás korszaka tehát leáldozott, a végének szimbolikusan Rózsa Sándor halálát tekintjük. 

Rózsa Sándor öregkori börtönképe és a betyárkirály egykori sírja a szamosújvári rabtemetőben. A sírhelyet 2012-ben új kősírra cseréltékForrás: A Földgömb

Kokas Anna

 

***

A Földgömb 2013/június-júliusi számából:

Forrás: A Földgömb

Magyar Felfedező Nagydíj: A Gortani Expedíció
Pillantás a magasból: Timár Gábor: A hó öt kincse
Pillantás az égre: Sánta Gábor-Francsics László: A Panstarrs üstökös
Flóra és fauna: Balázs István (Balu): Sólymok karnyújtásnyira
Van képünk! Süveg Áron: Vasérc és wakeboard
Tiner Tibor: Magyar öntőmestere ágyúja a londoni Towerban
Gálhidy László: Hív a vadon! - Őserdők a Kárpátokban
Kokas Anna: Rózsa Sándor - 200
Süveg Áron: Washington - A nagy szellemek városa?
Horváth Eszter: Világjárt gránátok - Régészeti leletek geológiai szakrendelésen
Szilasi Ildikó Hermina: Sikoly a tó partján - A kongói "zsákosok"
Szirmai Gábor: Historikus automobilok - A földrajz szolgálatában
Pataki Annamária: Pachamama, koka és a tehenek - Marcada
A kulisszák mögött: Ahol az erő, a kitartás és a tudomány találkozott

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK